Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. január STIRLING GYÖRGY: SZÁMVETÉS Bevett szokás, hogy az év végén mérleget készítünk és visszaidézve az elmúlt időszak eseményeit, magunkba nézünk: kellemes emlékeket ébresztenek-e azok bennünk, vagy jobb rájuk nem gondolni és mielőbb elfelejteni valamennyit. Az elmúlt évvel elérkeztünk nemcsak az évszázad, de az évezred utolsóelőtti évéhez, ezért a 2000. év küszöbén mindenképp indokolt, hogy hátratekintsünk és megpróbáljuk eldönteni: jó vagy rossz volt az az esztendő, amit most magunk mögött hagyunk és milyen érzésekkel, milyen reményekkel kezdjük az újat?... A magyarországi helyzet bizony ma eléggé ellentmondásos és 1999 sok csalódást hozott a magyar társadalom legnagyobb része számára. Kereken tíz év telt el a rendszerváltás óta, de egy egészen szűk réteget kivéve, a nagy többség nem érzi, hogy javulás történt volna az életében. Sőt: az ország lakosságának nagyobbik fele visszasíija a múltat és úgy érzi, hogy az un. szocializmusban jobban élt, megvolt a biztos munkahelye, nem kellett félnie a holnaptól, mert megvédte a párt, meg a szakszervezet. A kapitalizmusban bizonytalanná vált az egzisztenciája és bármikor az utcára kerülhet. És akik így beszélnek, azokkal nehezen lehet vitába szállni, mert amit mondanak, abban sok az igazság. Nehéz lenne megmagyarázni nekik, hogy amit ma rossznak éreznek, annak a gyökerei a múltba nyúlnak vissza és a mai hibák jórészt a kommunista korszak örökségei. Amikor most tíz évvel ezelőtt megbukott a kommunizmus, mindenki tudta, hogy a "régi rend" bűneit nem lehet egy kormányváltással semmivé tenni és az ország nem válhat máról-holnapra tejjel mézzel folyó Kánaánná. A tervgazdálkodásnak nevezett rablógazdálkodás mindent tönkretett és a Szovjetunió érdekeit elsősorban szem előtt tartó KGST pórázán lévő magyar gazdaság messze elmaradt a szabad világ színvonalától. Amikor tehát a vasfüggönyök leomlásával az ország bekapcsolódhatott a nyugati vérkeringésbe, az összehasonlítás szomorú eredményt hozott és fény derült a minőségi különbségre. S ennek következményei érzékenyen érintették a magyar ipart és a mezőgazdaságot. Megszűnt a mindent átvevő keleti piac: a Szovjetunió és a volt szocialista országok azelőtt KGST utasításra mindent átvettek, tekintet nélkül a minőségre. Mezőgazdasági üzemek és konzervgyárak tucatjai maradtak munka nélkül, munkások tízezrei kerültek az utcára. A nyugati piac pedig csak minőségi árút vesz át, ami átszervezést, a géppark felújítását kívánta, erre pedig nem volt pénz. A követelmények megnőttek a termelési költségeket pedig csökkenteni kellett: munka- szervezés miatt megint az elbocsátás sorsára jutott sokezer munkás. Elszorul az ember szive, ha az újságokban olvas, vagy a televízióban egyre gyakrabban hall azokról a munkásokról, akik Ózdon, Diósgyőrben vagy a nógrádi bányavidékeken munka nélkül maradtak, mert becsukott a gyár, leállt a bánya, mert nem kaptak megrendelést, nem kell a szén. A privatizáció során százszámra kerültek gyárak és üzemek külföldi kézbe: a munkás egy szép napon arra ébredt, hogy a feje fölül eladták a gyárat és megszűnt a munkahelye. Mert az új nyugati tulajdonos célja nem az volt, hogy termelőeszközt vásároljon. Ő piacot vásárolt és a konkurrenciát akarván kikapcsolni, egyszerűen leállította a gyárat. A munkás érdekeit pedig senki sem védi. Tengődhet munkanélküli segélyen, vagy ha szerencséje van, idős fejjel elmehet átképző tanfolyamra, hogy új szakmát tanuljon. A privatizációnak azonban voltak magyar haszonélvezői is, ugyanazok személyében, akik a múltban is a gazdasági vagy a politikai elithez tartoztak. Ok kapcsolataik és összeköttetéseik révén jóelőre neszét vették a közelgő változásoknak és a joghézagokat kihasználva potom pénzért vásároltak össze állami objektumokat, mezőgazdasági ingatlanokat. A feloszlott termelőszövetkezet vagy megszűnt állami gazdaság (kolhoz) addigi vezetői sajátjukként kezelték az addigi közös vagyont és szétosztották egymás között, úgy hogy kapott belőle bagóért rokonság apraja-nagyja is. Az addigi felső tízezer ügyesen helyezkedő tagjai, akik időben átmentek a gazdasági szférába, akkor alapozták meg a vagyonukat és sokan közülük ma már milliomosok. Ők azok, akik kacsalábon forgó tornyos villákat építenek a Rózsadombon vagy a Pasaréten és Mercedesen járnak síelni Ausztriába. A legrosszabb helyzetben az egyre növekvő számú, ma már az oszág lakosságának közel egyharmadát kitevő nyugdíjas van, akiknek nyomorúságos havi járandósága arra sem elég, hogy kifizessék a közüzemi számláikat, megvegyék a gyógyszereiket és naponta egyszer meleg ételt egyenek. A gyógyszerek ára egyre emelkedik és a betegsegélyző hozzájárulása mindinkább csökken. Az öregek helyzete az elmúlt évben rosszabbodott, mert azt a néhányszázalékos nyugdíj- emelést, amit a kormány számukra juttatott, elvitte az infláció és az élelmiszerek szüntelen drágulása. Ezért -- és sok más miatt is -- a társadalom úgy érzi, hogy a kormány szociális érzékenysége (finoman kifejezve) némi kívánnivalót hagy maga után... Az elmúlt év legtöbbünk számára a csalódások éve volt. Az emberek legnagyobb része nem ezt várta, nem erre számított, amikor másfél évvel ezelőtt örült a Hom-kormány bukásának és bizalommal üdvözölte a Fidesz-Kisgazda kormányt. Ezt hamarosan követte a kiábrándulás, mert kiderült: igaz, hogy ezek a fiatalok nem kompromittálták magukat a múltban és tiszta lappal indultak az országos politikában, de egyrészt hiányzik a tapasztalat, másrészt ők mégiscsak a kommunizmusban nőttek föl, abban jártak iskolába, abban nevelődtek és ez bizony meglátszik rajtuk. Annak a kornak a levegőjét, mentalitását szívták magukba és ezt le sem tagadhatják. (Igaz az a mondás, hogy a rendszerváltástól számítva még legalább két-három generációnak kell követnie egymást ahhoz, hogy a magyar társadalom visszanyelje egészséges arculatát. A kommunista fertőzés negyven éve a gyökerekig hatolt....)
