Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
1999. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 hallgassam el, érthető okokból. Kárpátalján öt halott közül négynek meglehetne menteni az életét, vagy meghosszabí- tani, illetve az iszonyatos szenvedésektől megkímélni, ha volna gyógyszer. El kell mondani - mert az igazsághoz ez is hozzátartozik -, hogy ez az állati sors nemcsak a magyarokat sújtja, kijut belőle az ukránoknak és a ruszinoknak is. Mégis engedtessék meg nekem, hogy a magyarok szenvedése jobban fájjon. Fájjon az, hogy vannak olyan pedagógusok, akik évek óta nem kapták meg fizetésüket. Gyerekek nem jutnak hozzá a kötelező védőoltásokhoz, vitaminokhoz. Egyetlen dolog amiből bőven van, az a kilá- tástalanság. Becsületére legyen mondva az Orbán-kor- mánynak, hogy a katasztrófa pillanatától kezdve, erejét megfeszítve, élelmet, ruhaneműt, műszaki segítséget, gyógyszert, palackozott vizet, gyermektápszert küldtek át. A gyors beléptetéshez az első időkben az ukrán határőrizeti szervek is partnerek voltak. A zöld határon kismamák jöttek át, hogy megszüljék gyermeküket. Amikor híre ment, hogy el fog indulni a Nyírségből több teherautó kenyérszállítmány, sok helyen másfél, két napig fegyelmezetten álltak sorba, hogy hozzájussanak egy vekni kenyérhez. Ebben a szomorú, kilátástalan helyzetben elkerülhetetlen a felelősség szó ki nem mondása. (A második részben erre részletesen ki fogok térni.) Azért itt is meg kell állapítani, hogy közvetve felelősek azok a nagyhatalmak, akik ezt az áldatlan állapotot létrehozták, kiagyalták és Trianonban ránk kényszerítették. Gyakori, hogy a világsajtót bejárja egy-egy kép vagy film, amikor Franciaországban arab terroristák robbantgatnak, vagy amikor az IRA követ el merényletet. Sajnálom a védtelen áldozatokat, de elkerülhetetlen a kimondása annak, hogy ez a két állam közvetve felelős több tízezer kárpátaljai magyar pusztulásáért, szenvedéséért. Ez az írás legyen egy jajki- álltás 160 ezer magyar vérünkért. Csak arra kérem a Jóistent, nehogy a végén rekviem legyen. (Folytatjuk) Soós Géza ülés Sándor KÉSEI DISZNÓTOR Már azt hittem, hogy az idei télen kimarad az életemből a disznótor. Régebben mindig kaptam egy-egy kedves meghívást ismerősöktől, rokonoktól, hogy vegyek részt a jeles napon. Ezek rendszerint karácsony környékén váltak emlékeket felidéző szép eseményekké. Az a szokás faluhelyen, hogy ünnepekre leölik a hízót, friss hurkával, kolbásszal és toros káposztával gazdagítva az ünnepi étrendet. De lám, maradt még áldozat az új esztendő első napjaira is, megérkezett a régen várt meghívás: "Ha szerét ejthetné, szívesen látjuk..." — írta levelében régi ismerősöm. Örvendeztem a lehetőségnek, s bevallom, még egy kis hóban, hidegben is reménykedtem, mert így hangulatosabbá válna a nagy hajnali perzselés. Már az esemény előtti napon megérkeztem, a tiszta szobában ágyaztak nekem, egész éjjel forgolódtam: micsoda ébredés lesz! - izgultam mert gondolatban újra és újra átéltem gyermekkorom régi disznótorait. Ugatott a kutya, amikor a böllér megverte öklével a kiskaput. Aztán következett a szertartás, a nagyapa hozta a pálinkásbuty- kost, a böllér megfente a kését, én meg futottam a szalmakazalhoz, hogy összehordjam a szalmát a perzseléshez. A Szüle közben a köténye sarkába tötölgette a szemét a gang szélén, siratta a disznót. Az események a valóságban másképpen alakultak. Hajnaltájt mélyen elaludtam, a gazda sajnált felébreszteni, gondolva, hogy engem úgyis csak a tor érdekel. Mire kikászálódtam az ágyból, a disznót már meg is perzselték. De elmaradt a szikrázó nagy tűzijáték. "Mi már gázperzselővei dolgozunk, akár a lángszóró, úgy viszi le a sörtétr Mire az első kupicát lehajtottam, már fel is darabolták a hízót. Tűnődtem a gang oszlopának dőlve, ki ette meg a fülét, farkát, mert ez volt mindig a csemege. Én a fülét kaptam a nagyapától. Ő maga nyisszantotta le. Még most is érzem csodálatos ízét. Szerettem volna magam hasznossá tenni, hogy megmentsek valamit a régi disznótorok hangulatából, kerestem a zsírsütő kotlát, de csak nevettek rajtam az asszonyok. Mivel ők már a zsírt is gázon sütik; pedig de szívesen hordtam volna tüzelőnek a csutkát, Mint gyerekkoromban. Tüzeltem, raktam a katlan tüzét, a nagymama meg kavar- gatta az üstben a zsírt. Ropogós, omlós volt a töpörtyűje. Lacipecsenyét ettünk savanyú káposztával, a téli napfényben fürdő gangon poharazgattunk, már csak az asszonyok sürgése-forgása emlékeztetett a nagy napra. Ilyenkor otthon én még a kemence fűtéséhez hordtam a szárízíket, itt meg kemence sem volt. Minden a gáztűzhelyen készült, méga toros káposzta is, meg a lekvárral ízesített házi kifli a lerniben. Amikor alkonyaiban az asztalhoz ültünk, még reménykedtem valamiben. Hátha felhangzik majd a kántálók elmaradhatatlan éneke. Mifelénk ilyenkor utcabéli legények érkeztek, kolompoltak, megzörgették a kaput, és énekeltek rekedten: "Hurka, kolbász a tepsiben..." — közben verték a lyukas tepsit, kaszadarabot. A háziasszony vitt nekik töpörtyüt a kötényében, mindenkinek osztott egy-egy marokkal, mire a kántálók odébb áltak. Itt a kutyák sem vakkantottak. Ettünk csak csendben. Remek volt a kolbász, ízes a rizses hurka, fenséges a káposzta, foszlós a hájas; valamiért mégis hiányérzettel tértem haza. Arra gondoltam: elvesztettem valamit. És az ember mindig azt szereti a legjobban, amit elvesztett... Kétnyelvű folyóirat - angol-magyar - jelent meg a kanadai Torontóban, a Kaleidoszkóp. Megrendelhető: 1315 Lawrence Ave. E, Toronto, ON M3A 3R3, Tel. 416-441-0891 KÉRJÜK, PÁRTOLJA HIRDETŐINKET
