Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-03-01 / 3. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. március kutyákról" írnak. Őt magát megfenyegetik, még párbajra is kihívják. Megbizonyosodik arról, hogy a Kossuth által erőltetett Aldunai-Konfederáció terve az oláhokkal, szer- bekkel, már túlhaladott és kivihetetlen, mert az ellenünk uszított ellenségeinkkel többé megegyezni már nem lehet. Dolgavégezetlenül és reményvesztetten tér haza, ahol az idők akkor már békésebbek. Ferenc József császár 1865. december 14-én maga nyitja meg a magyar országgyűlést; 1867. február 17-én elismeri az ország alkotmányát és általános amnesztiát hirdet. Sándor 1872 májusától ismét szülőföldjének, Nagysomkutnak képviselője a pesti országgyűlésben. Itt többször felszólal az évek során, választóinak képviseletében. 1873-ban hal meg Pesten, a Rókus kórházban. A képviselőház gyászülésen emlékezik meg róla. Zárszóul idézném az országgyűlés képviselőházának ülésén, 1872. december 16-án, - a néptanítók szomorú helyzete javításának tárgyában tett interpelláció kapcsán - kifejtett véleményét: "Én hazámat nem féltem az idegen fegyverétől, de féltem azon idegenszenl kultúrától, mely hazánk szívéhez, miként a láva, mindinkább nyomul, mely nemcsak hazánkat, hanem közös nemzeti létünket és mindannyiunkat veszélyeztethet és veszélybe dönthet. Ezen veszélynek -1. Ház - ezen lávaszerű nagy mozgalomnak sem a Duna, sem a Tisza, de még a Kárpátok sem vethetnek gátat, mert halad és gördül, lassan de biztosan, mindaddig mig miveletlen népeket talál... Ne kerülje ki a t. Ház becses figyelmét a néptanítók szomorú sorsa, mely össze v an forv a, össze van fűzve a neveléssel.” E mondatok ma is időszerűek lennének a t. Házban! A történelem nem az események szükségszerű és tőlünk független, végtelen lefolyása, mert az egyes emberek, bizonyos értelemben, Isten eszközeiként, egyéni szabadságukkal, közreműködésükkel elősegítik vagy akadályozzák az Ő elképzeléseit sorsunkról. Sándor ősöm, a maga hétköznapi egyszerűségében nem tartozott a történelmet formáló személyiségek közé, de képviselőként választói ügyét mindig híven szolgáló, józan, befolyásolhatatlan, hazájáért életén át tevékeny, önálló gondolkodású, közösségi elkötelezettségű és - vidéki magyarként is - európai látókörű ember volt. Ma sajnos egyre ritkább az ilyen ember. Valóban be következett, amitől Sándor félt: az "idegenszerű kultúra" elárasztott bennünket és bizony "miveletlen nép" - mai szóhasználattal "agymosott nép" - lett belőlünk. "Néptanítóink szomorú sorsa" is elérkezett: nyomorban vannak, - oktatásunk, nevelésünk pedig a mostanában ránk erőltetett idegen módszerek és a Nemzeti Alaptanterv /NAT/ "jóvoltából", mélypontra kezd süllyedni. Mára polgáraink - de főleg ifjúságunk - zömét alig érdekli többezeréves múltunk, sőt, a 150 éve lezajlott dicső szabadságharcunk emléke is alaposan megfakult már, akárcsak az akkor élt őseink emlékezete. Ma inkább az "idegenszerű kultúrát" szeretjük, a közös Európába, a nemzetköziség felé sodródunk és ezzel is pusztítjuk - pusztítják - nemcsak ősrégi, de távolabbi és közelebbi múltunk menden emlékét is. Pedig - Kölcsy Ferenc szerint is - "minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé tenni hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg." Múltunk ismeretének, felidézésének, tiszteletének lelkesítő ereje és tanulságainak megfontolása egyik biztosítéka megmaradásunknak, újjászületésünknek, hogy ismét felragyogjon régi dicsőségünk a mostani éji homályban. SZENTMISE UTÁN Orbán Viktor, hazánk miniszterelnöke jó érzékkel választja meg a helyszíneket, hová menjen és hová ne menjen. A médiával őstehetségként bánni képes miniszterelnök zavarbaejtő hibát követett el, gúnyos mosollyal azzal hárította el a kétségtelen nem templomtérre illő kérdést: "Szentmise után?” Az ilyesmire vigyázni kell a legnagyobb tehetségek is, s ő vitathatatlanul e kategória, belebukhatnak abba, ha az önmaguknál kevésbé tehetségeseket sokkal ostobábbaknak képzelik, mint amilyenek azok valójában. Nem mindenki amnéziás, vannak akik pontosan emlékeznek rá, hogyan viselkedett az egykori, de személyi összetételében a maihoz igencsak hasonlatos Fidesz Tria- non-ügyben, s arra is, miket mondott a mai miniszterelnök saját világnézetéről hat-nyolc-tíz évvel ezelőtt. Neki nagyon sok minden jól áll. Remek, amikor trikóra vetkezve beáll játszani a többiek közé, csinál egy cselt, kapura lő és örül. Kiváló, amikor vitatkozik, s még az is hihető, amikor az egyszerű emberek problémáiról beszél. Az elsőhöz némi futballtudás kell, ami van neki, a másodikhoz kifejlett vitakészség, ami úgyszintén van neki, a harmadikhoz kellően előnytelen származás, ami megintcsak nem elvitatható. Ami nem megy az az áhítat. Hazánk miniszterelnöke racionális ember, éles elme, nem ájtatoskodó öregúr, avagy minden politikai döntése előtt horoszkópja felett kuksoló misztikus. Ebben az emberben a zseniális, hogy értelmes és magabiztos. Amikor azonban szentmisére hivatkozik, az hamis és hiteltelen. Tehát súlyos kommunikációs hiba, melyből egyet el lehet követni időnként, de nem válhat magatartássá. A LENDÜLETRŐL Panaszokat hallok innen-onnan, hogy néhány kiválóságunk fél. Megvallom én is félek. Én attól, hogy nincs rá okuk. Nem értem, miért baj az, ha egy vezető vezetőként viselkedik, döntéseket hoz és nem kérdezi meg minden ügyben saját ellenfeleit. Ha van valami, ami az Or- bán-teamben magával ragadó, az a lendület, az akaratosság, a magabiztosság. Ezzel a politikával evickélni nem lehet. Színdarab végén jósolni illik, íme jóslók. Ez a fiatalember vagy történelmünk legnagyobbjai közé rohanja fel magát, vagy akkorát bukik, mint csak kevesen. Mindenki lelke rajta, hogy melyik eshetőségnek szurkol. Egy tény, e két szélsőséges pálya lehetősége nem mindenkinek adatik. A szürke senkik mindig középen maradnak. Legfeljebb nyavajognak egy kicsit, hogy olyan félelmetes ez a nyomulás. (KAPU) Siposhegyi Péter
