Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-12-01 / 12. szám
1999. Karácsony AAMERIKÁI MAGYAR ÚJSÁG 15 SZITNYAI ZOLTÁN KI LÁTTA ŐT? Volt egy pillanat, amikor megláthattam volna őt, ha megelőzöm testvéreimet a kor szerinti menetben, de mire beléptem az ajtón, Ő már eltűnt a szobából. A fülemben még tovább csengtek angyali hangjai egy csengettyűnek, amellyel Ő adott jelt nekünk. A sarokban a gyertyácskák lángjaival tűzdelt, aranyszálakkal, szikrázó csillagokkal ékszerezett fenyő ragyogott. Ő hozta az égből, de Ő már nem volt sehol. Öregebbik bátyám se látta Őt, bár előzőleg bebesurranhatott a titkok szobájának számunkra tiltott ajtaján, de Ő ilyenkor mindig láthatatlanná vált. Kisebbik bátyám sem láthatta, mert szemét ellepték a könnyek, amikor Ó aranyszekéren kiröppent az ablakon. A nővérem ugyan pontos leírást adott, hófehér köntöséről, arany koronájáról, bíbor cipőjécskéjéről, de hogy milyen az arca, azt nem tudta megmondani.-Te sem láttad? - tudakolta öcsém, aki engem követett a menet végén.-Nem - Őt senki sem láthatja - feleltem szomorúan. * Néhány esztendő múlva, azt a döbbenetes megfigyelést tettem, hogy lakásunk különféle zugaiban rejtegette nekünk szánt ajándékait. Később arról is meggyőződtem, hogy nem is Ő volt a rejtegető, hanem a szüleim. Nem Ő hozta a fát, nem az Ő kezében csilingelt az égi csengettyű és nem Ő hintette el a tömjén áhítatba kábító illatát. Ő csak álom, képzelet, amelyet a felnőttek varázsolnak elénk. Szívemre a felismerés bánata nehezedett és ajándékaim közt is kifosztottnak éreztem magam. * Ismét elmúlt néhány év. Apám meghalt. Anyám, aki annyi altatódalt zümmögött öt gyermekének bölcsője fölött, egyetlen dalt sem tudott, mellyel felébreszthette volna örök álmából apánkat. Szobáink fűtetlenek voltak a kemény télben, asztalunk kopár, kamránk üres.-Ezen a szent estén ne várjátok Őt! - sóhajtott fel anyánk. Öcsém nem értette, hogy miért ne várjuk? Ő, aki mindig oly jó volt hozzánk, miért épp most hagyna el minket, amikor szegények lettünk? Ezt Ő nem teheti velünk! Elhatároztam, hogy most én leszek Ő, miként volt eddig apánk. Kis öcsémet ne érje csalódás. Senki sem tudta, hogy én voltam az, aki szerény kereset ellenében elláttam az öreg újságkihordó munkáját. Én voltam Ő, aki fe- nyőfácskát rejtett el házunk pincéjébe, én voltam Ő, aki a városvégi szatócsnál ragyogást vásárolt fillérekért és én voltam Ő, aki ezüst hangú csengővel jelt adott a titkok szobájának ajtaja előtt várakozó öcsémnek.-Tudtam, hogy jönni fog! - suttogta boldogan. - Én láttam is Őt.-Láttad?-Igen, igen, láttam, amint lehunytam a szemem és imádkoztam. Évek teltek évek után, sok szürke nap, tengernyi bánat, kín, megpróbáltatás, de minden esztendőnek volt egy napja, amely ragyogott. Esztendőkkel növekvő életem fáján egy-egy gyertyaláng. És nem volt egyetlen olyan karácsonyom, amikor ne gyújtottam volna zöld fenyőágon gyertyalángot. Még a börtönben sem. Ilyenkor ősz fejjel is egy lezárt ajtó előtt várakoztam gondolatban, hajdani titokzatos neszekre fülelve izgatottan és boldog készülődéssel a pillanatra, amikor kitárul az ajtó és maga a mennyország ragyog felém. Hiszékeny gyermekké váltam, amikor életem gondoskodó társa anyai szerepet vállalva, játszotta el velem életem legszebb játékát minden esztendők legszebb estjén. A hontalanok táborában is, tragikus valóságok évei után. Kisfiú voltam ismét és két kis pajtásom tipródott velem egy barakkszobában. Az egyik ötvenöt éves, a másik ötvenhét. Aztán a szoba függönnyel elkerített részében megcsendült az angyalok kacajához hasonló hajdani hang. Én ezúttal is a menet végén kullogtam és mire a függöny mögé értem, Ő már kiröppent a barakkszoba ablakán.-Imádkozzatok, fiúcskák! - mondta a feleségem, mint egykor édesanyám. Mi meg gyermekekké váltan imádkoztunk és gyermeki kíváncsiskodással lestünk a fácska alatt elhelyezett kis csomagokra.-Énekeljetek! buzdított az anyai hang. Mi meg gyermekien elfogódott halksággal dúdoltuk:-Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok... Egyik pajtásom könnyezett, másik meredten bámult a lobogó lángocskákba. De Őt nem látta egyikünk sem. Őt, aki mindig velünk van és mindig láthatatlan. Öregebbik bátyám sem látta, bár többször be-besurrant abba a szobába, ahol a szüleim beszéltek Vele. Kisebbik bátyám sem látta, mert amikor láthatta volna, könnyek lepték el a szemét. Amit a nővérem állított Róla, az csak fecsegés volt. Egyedül az öcsém látta Őt, amikor behunyta a szemét és imádkozott. AMERIKAI FIGYELŐ-HUNGARIAN SENTINEL- Irodalmi, kulturális, politikai havi folyóirat. Megjelenik havonta. Előfizetési díj évi 18 dollár. Hírek, közlemények, hazai lapszemle. Kérjen mutatványszámot. Cím: P. O. Box 1202, Glendale, CA 91209-1202 BÁCSKA MAGYAR FÖLD, HARCOLJUNK ÉRTE!
