Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. szeptember HABEMUS PÁPÁM? írásom címe már II. János pápa lehetséges romániai látogatásának hírére megszületett, de ismerve a kapcsolódó több mint kényes kérdéseket, az erdélyi magyar, a moldvai csángó-magyar és a román görög katolikusok számára oly fontos és régóta várt esemény megtörténte utánra maradt annak eldöntése, hogy e szállóige végére az ujjongást kifejező felkiáltójel, avagy a mély kiábrándulás kérdőjele kerüljön-e. És... jött a kérdőjel. Ismert, hogy az "egy akol és egy pásztor" megvalósítása régi gondja, célja a katolikus egyháznak (inkább neki, mint az ortodox egyházaknak) és több katolikus egyházvezető próbálkozott - mindeddig sikertelenül - e kényes kérdés megoldásával. II. János Pálnak, az egységesítést - a szkizma megszüntetését - vagy legalább a két egyház közeledését célzó fáradozásai tehát nem jelentenek újdonságot. Talán az igyekezet túlzott volta az, ami kiemeli az eddigi hasonló célú próbálkozások közül és kelti azt a képzetet, hogy ez a szívósan ismétlődő kezdeményezés mintha egy, az idő sürgette, láthatóan leépülő öregember vesszőparipája lenne. Miután II. Alexijt, Moszkva és minden oroszok, azaz a legtöbb hívőt számláló ortodox egyház pátriárkáját nem sikerült beszélgetésre fogni (köszönik, ők jól megvannak külön akolban is) számítani lehetett arra, hogy az igényeit alábbhagyva, a vatikáni diplomácia a Román Ortodox Egyház ajtaján fog kopogtatni. Ez be is következett. A Román Ortodox Patriárkátus, valamint a román állam vezetői felismerve a kopogás mögötti - a Román Ortodox Egyház és a román diplomácia számára csak előnyt jelentő - lehetőséget (pl. befelé: a Román Ortodox Egyháznak a többi történelmi egyházzal szembeni magabiztosságának megerősödése, kifelé: Románia szakadozott nemzetközi preztisének javítása), Teoctist Pátriárka rés- nyire nyitotta az ortodoxia ajtaját, de csak annyira, hogy a római pápa szűkösen beférhessen rajta és zsámoly elé helyezhesse a szűk ajtónyitás árát: Erdély meg Moldva kiiktatását a pápa romániai látogatásából. Ez nem jelent egyebet, mint az erdélyi magyar, moldvai csángó-magyar és román görögkatolikusok feláldozását egy nagyon is kétes eredményt hozó tárgyalás lehetősége érdekében. A Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia, a Romániai Protestáns Egyházak, a MVSZ. a Magyar Püspöki Kar, a Magyar Kormány miniszterelnöke, igazságügy minisztere, és a Magyar Demokrata Fórum kérésének és ajánlásának ellenére, Erdélynek - ahol a romániában élő katolikusok több mint 85 százaléka él - a pápa által szemet szúró elkerülése világosan kifejezésre juttatta, hogy a Vatikán - "raison d"État"-ja nem különbözik a világiakétól és ha bizonyos célok érdekében érdemesnek gondolja, a morál szabta gátakat is átlépi. A pápa romániai látogatásából az erdélyi pasztori- zációs vizitáció kihagyása nem egyformán érinti a világ katolikusságát, sőt még az európait sem, mert egy olyan hívő, aki nem ismeri és akit nem is érdekel a romániai katolikusok helyzete, biztosan nem csinál nagy ügyet ebből. De nem úgy az erdélyi magyarok és csángó-magyarok, akik számára II. János Pál döntése világossá tette azt, amit eddig hihetetlennek tartottak, éspedig, hogy nem jelentenek nagy értéket a Vatikán számára, és hogy a Római Katolikus Egyház és a Román Ortodox Egyház közötti játszmában csak az áldozat szerepét kaphatják. Világos, de érthetetlen. Érthetetlen, mert a jó pásztorról szóló evangéliumi tanítás és Róma özenete alapján jogosan (el)várták, hogy a Római Katolikus Egyház - több mint fél évszázados - álpátosz nélkül mondható - hős, sok áldozatot, vértanút követelő, hitük melletti kiállásukért, megalkuvás nélküli helytállásukért egy főpásztori látogatással kifejezésre juttatja elismerését, köszönetét. Itt érzik erkölcsbe ütközőnek az erdélyi pasztoráció kihagyását. Úgy tűnik, hogy Jilava, Nagyenyed, Szamosújvár, Feketehalom vizes zárkáinak kőpriccsein, a Duna-Fekete- tenger-csatorna poklában átsínylett nehéz évek, a börtönökben és a gyanús balesetekben meghaltak, a hosszú éveken át folytatott elmebolydító zaklatások, a vatikáni diplomácia értékelése szerint kevesebbet érnek egy szűk ajtónyitásnál. És most lássuk, kifelé száll az áldozat füstje. Kezdjük Teoctist Aparasu pátriárkával, A Román Ortodox Egyház első emberével, aki az 1986-os beiktatása óta elvtelenül (elvhűen) kiszolgálta a kommunista rendszert. Ceausescu hűséges embere volt, rezsimjét az utolsó pillanatokig támogatta, utasította papjait, hogy a vallásüldöző ateista "condukátor" nevét foglalják napi imájukba, kérve rá az Isten áldását. Olyan főpapnak számított - aki az 1990-es év eleji román sajtó szerint - - "csuhája alatt szekuritátés tiszti vállapokat hord." (Az 1989-es események után megpróbáltak szabadulni tőle, de ez nem sikerült, mint sokan másoktól Romániában.) Papjai közül - a terjengő hírek szerint - sokan hamarabb elvégezték a szekuritátés tiszti iskolát (és maradtak állományban), mint a teológiát. Elhivatottságukra jellemző - miként egyik román barátom mesélte -, hogy a "parintye" (atya) az ikonosztáz mögött, a szentélyben szertertás alatt rendszeresen hallgatta rádión a futballbajnokság fordulóit. Egyébként "példás" életvitelüket találóan jellemzi az a román közmondás, amely szerint "Sá nu faci ce face popa, sá faci ce zice popa!" (Ne azt tedd, amit a popa, hanem amit mond!) A Román Ortodox Egyház merev, mint az ortodox egyházak általában. A másságot üldözendőnek tartja, soviniszta, miként azt az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események példázzák. Nem maradhatnak ki a felsorolásból loan Robu (Rab János) román katolikus érsek és janicsár papjai - a- hogy azokat a csángó-magyar katolikusok nevezik, akik a román nacionalizmus bigott katonái. A szószékről kiátko- zással fenyegetik a magyarul gyónni, imádkozni akaró csángókat, mert a magyar nyelv - szerintük - a sátán nyelve. Ezek Romániában általánosan ismert dolgok. így az erdélyi magyar, csángó magyar, valamint a román görögkatolikusok nagyon is tisztában vannak a pápa tárgyaló partnereinek erkölcsi értékével, "megbízhatóságával", ami
