Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. május kormány hadserege, a háborús bűnös "címet" már réges-rég kiérdemelt Milosevics elnök kegyetlenkedő katonái ellen folytatják, a másikat pedig Milosevicsék fegyveres alakulatai viselik a koszovói albán lakosság ellen, melynek kiirtása és elüldözése módszeresen halad előre. A szerbek célja az, hogy ne maradjon egyetlen albán sem Koszovó területén, mert akkor megszűnik a jogalap arra, hogy az albánok autonómiát (netán önállóságot) követelhessenek a maguk számára. A szerbek tervszerűen fésülik át az albánok lakta falvakat és a házaikból fegyverrel kihajtott családok, nők, öregek, gyerekek legtöbbjét helyben legyilkolják. Szerencséről beszélhetnek azok, akik puszta életüket mentve nekivághatnak a végtelen országúinak, hogy valahol menedéket találjanak. Becslések szerint eddig hatszázezer albán menekült hagyta el szülőföldjét és legtöbbjük a szomszédos országokba szeretne bebocsátást kérni, ahol biztonságot remél. Albánia azonban már nem képes fogadni menekülteket, de lezárta határait Montenegró és Macedónia is. A földönfutó menekültek sorsa kilátástalan... Ismerős képek? Nekünk magyaroknak nem új mindez, hiszen a Trianonban elrabolt magyar területek lakossága ellen már régen alkalmazták ezeket a módszereket a Kisantant utódállamok. Végigszenvedték a kitelepítést a csehszlovákiai magyarok, megtapasztalták a kisebbségi sors kínjait az erdélyi magyarok, de a legszömyübb atrocitások a Délvidéken történtek : a második világháború után Tito partizánjai vadállati kegyetlenséggel mészároltak le itt sokezer magyart., vagy üldözték el őket házaikból egy szál ruhában. És volt példa hasonlóra a pár év előtti boszniai harcok idején is. Ugyanolyan módszerekkel bántak el velük, mint ahogy Milosevics osztagai és szabadcsapatai viselnek hadat napjainkban a koszovói polgári lakosság, az albán kisebbség ellen. Ezek az események voltak azok, amelyek arra késztették a NATO-hatalmakat, hogy háborút indítsanak Jugoszlávai ellen. Hogy megálljt parancsoljanak az ártatlan ezreket gyilkoló szerbeknek, hogy megmentsék a kiirtástól a koszovói albánokat és hogy rákényszerítsék Milosevicset arra, amit a Rambouillet-i megállapodás után vállalt . hogy vonja ki csapatait Koszovó területéről és biztosítson autonómiát az ottani albánoknak. Tizedik éve tart a koszovói krízis és eddig minden kísérlet, ami arra irányult hogy békét teremtsen a Balkán e pontján, zátonyra futott. Érdemes feleleveníteni az eddig történteket, hogy lemérhessük : hozhat-e megoldást a háború és van-e remény a nyugalom megteremtésére ebben a térségben? íme a kronológia: 1989-ben Milosevics szerb elnök egy tollvonással megfosztja Koszovói az autonómiától, amelyet ez a legnagyobbrészt albánok lakta terület még Tito alatt is élvezett. A tartományban tiltakozó megmozdulásokra kerül sor, a rendőrséggel való összecsapások következtében húszán meghalnak. A nyugtalanság teljed, elfojtására 1990-ben Belgrad csapatokat küld Koszovóba, majd feloszlatja a helyi kormányt. Koszovói feltétel nélkül Szerbiáihoz csatoljk 1991 : felerősödik a szeparatista mozgalom. Az önállóság hívei köztársasággá nyilvánítják Koszovót s ezt Albánia azonnal elismeri. A szerb katonaság nem hagyja el a tartományt, hanem fenyegető magatartást tanúsít. Belgrad egyelőre hallgat. 1992. A szeparatisták a teljes függetlenséget erőszakolják, de a mérsékeltek vezére, Ibrahim Rugóvá ezt békés úton kívánja elérni. A többség öt követi és Rugovát köztársasági elnökké választják. Belgrád kivár, de a feszültség állandóan nő. 1995-ben több bombatámadás történik szerb rendőrállomások ellen, de a tettesek ismeretlenek. 1996-ban megjelenik a színen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és magára vállalja a felelősséget a bombatámadásokért. A földalatti hadsereg fennhatósága kiteljed a tartomány felére. 1998. áprilisában Jugoszlávia elutasítja a koszovói válság megoldására felajánlott nemzetközi közvetítést. Válaszképpen a nyugati hatalmak nemzetközi szankciókat léptetnek életbe Jugoszlávia ellen, s ezek érzékenyen érintik az ország gazdasági életét. Egy hónappal később Milosevics tárgyalásra hívja Rugovát Belgrádba, de csak egy találkozó jön létre, a többit az albán fél bojkottálja. 1998. október : A NATO tagállamai a beavatkozás mellett döntenek és felszólítják Milosevicset, hogy vonja ki csapatait Koszovóból, amit a szerb elnök meg is ígér. Arra is ígéretet tesz, hogy megkönnyíti a több tízezer albán menekült visszatérését otthonába. Végül beleegyezik abba, hogy Koszovóban kétezer fegyvertelen megfigyelő ellenőrizze a vállalt kötelezettségek teljesítését. A NATO felkészül arra, hogy szükség esetén szerb katonai célpontokat bombázzon. 1999. február 6-17: Mivel a szerb ígéretekből semmi sem valósul meg és a feszültség nem csökken, a két fél küldöttségeit Rambouillet-be hívják, ahol a tíz napig tartó tárgyalások után megtörténik a béke-megállapodás aláírása. Annak pontjait azonban egyik fél sem tartja meg és Holbrooke március 23.-án bejelenti a Rambouillet-i megegyezés csődjét. Jugoszláviában kihirdetik a rendkívüli állapotot, a NATO pedig közli, hogy haladéktalanul megkezdi a szerb katonai objektumok bombázását. Március 24-én lehullanak az első bombák Jugoszláviára. A háború megkezdődött... A háború drámai első három napjának története : a NATO harcigépei közép-európai idő szerint szerdán este hét órakor szálltak fel az olaszországi Aviano légibázisról, hogy támadást intézzenek szerb katonai célpontok ellen. Először a koszovói főváros, Pristina határában lehetett robbanásokat hallani, majd rövidesen Belgádban és Újvidéken is megszólaltak a légvédelmi szirénák. B-52-es bombázókról inditott Tomahawk cirkáló rakéták a főváros közelében lévő UTV repülőgépgyárat, valamint egy Újvidék mellett elterülő katonai gyakorlóteret és laktanyát találtak el. Másnap, 25.-én több hullámban összesen 86 gép — zömében F-117 "lopakodó" -- bombázott dél-szerbiai és koszovói katonai objektumokat. Kursumliában és Diakovicában. Újvidéken nagy tűz keletkezett egy rendőri kiképzőközpontban, Belgrád mellett pedig a batajnicai katonai repülőtér kapott több találatot, olyannyira, hogy a beton kifutópálya használhatatlanná vált. Ezen a napon összesen mintegy ötven célpontra hullottak bombák és rakéták. A bombázások emberéleteket is követeltek . jugoszláv jelentések szerint összesen tizenheten vesztették életüket, a sebesültek száma ismeretlen. Pénteken, március 26-án a NATO-gépek tovább folytatták akcióikat, aminek során — jugoszláv források alapján — tizenegy polgári objektumot is értek találatok. Ennek következményeként sok halott és sebesült volt a polgári lakosság körében. A jugoszláv vezérkar közlése szerint negyven katonai célpont rombadölt, vagy súlyosan megsérült, ám — úgymond -- a szerb légvédelem jelentős veszteséget okozott a támadóknak. A NATO nem tud a veszteségekről. A kép teljességéhez tartozik, hogy a háború harmadik napján Belgrád lakossága elszántan veszi tudomásul a légitámadásokkal járó kényelmetlenségeket, éjszakánként
