Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-02-01 / 2. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. február FÁY ISTVÁN WASS ALBERT Kiváló írónkra emlékezeti kilencvenedik születésnapja alkalmából, mert jól tudom, hogy minden anyanyelvűnket és kultúránkat szerető olvasónk magasra értékeli nemcsak istenáldotta tehetségét, hanem ugyanolyan mértékben fajtánk feltámadásába és jövőjébe vetett rendíthetetlen hitét, melynek bizonyítékát nagyértékű művei adják. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy a mai Magyarországon senki nem fog írni róla e nevezetes évfordulón. Mi azonban erkölcsi kötelességünknek tartjuk ezt, mivel ő a szétszórtságban, sőt otthon élő íróink (nem a Kossuth díjasokra és a vonalasokra gondolok) között mint legidősebb, a „paterfamilias ”, családfő, aki hosszú pályafutása alatt minden írótársának példát ‘mutatott és erőt adott lelki szilárdságával, törhetetlen gerincével, ami pedig ennél is jelén- tősebb: szentül hitt világszerte ismert költeményének egy tőmondatában:.....a kő marad". 1908. január 9-én született a Kolozsvár és Számos- újvár között felevő Válaszúton, e vegyes lakosságú Szamos parti faluban, honfoglaló ősöktől származó magyar nemesi család fiaként. Gimnáziumi tanulmányait Kolozsvárott végezte el, ezután pedig, mint földbirtokos, vagyis hivatásánál fogva, Debrecenben szerezte meg a Gazdasági Akadémia diplomáját, hogy szakértőként viselje gondját örökségének. Nagy tehetsége igen korán jelentkezett és a vele egyidős, 31 éves korában elhunyt zseniális Dsida Jenőével együtt jelentek meg írásai a kolozsvári „Ellenzékben”. Ettől kezdve pályája egyre felfelé ível olyannyira, hogy hála báró Kemény János nagylelkű támogatásának, egyike a Marosvécsen megalakult Erdélyi Szépmíves Céh legelső tagjainak. Ez a nagyszerű szellemi végvár a Trianon utáni Erdély kultúrájának a központja. Dsida Jenő emlékezik meg erről, Wm Albert nevét is említve — „Tükör előtt" című szókimondó, igaz dalciklusában felsorolva az elit szellemi tömörülés legkiemelkedőbb munkatársait. Kizárólag jellemzés, vagy inkább minősítés céljából idézem alább ennek néhány sorát: „...S Kemény János! A térképen keresztté jelölik nuyd hol állt a vécsi vár, s tanítják: Itt volt az erdélyi Keszthely és Tényt vetett egy elborult, sivár világba... És számon kfvtll hagyni ki meri az Ifjúságot, fürge versenyével? Az első sorban volt Szemlér Feri, majd Kiss Jenő, aki huszonhat évével a pálmát mindnyájunktól elnyeri, Ormos, Bozódi — s jönnek ismert nevel a múzsa többi jó kegyenccl, Szabó, Varró, Wass és Szelencéi”. A Dsida által említett, mindenki által ismert nagyokat (Reményik, Áprily, Tompa, Berde, etc.) nem soroltam fel, habár ők mutatták az utat szellemi jövőnk letéteményeseinek, a fiataloknak, akik nem ismertek más értékmérőt, mint a tehetséget, a becsületet, az igaz magyarságot, mely fölötte állt mindennemű kasztrendszernek, címnek, rangnak és úrhatnámságnak. Ezzel magyarázható, hogy Wass Albert soha nem használta és nem is engedte használni grófi méltóságát és doktori címét. Érdekes módon Nagy-Magyarország területén egyedül Erdélyben volt meg a társadalmi kiegyensúlyozottság, amit Ravasz László, a magyar protestantizmus egyik legnagyobb alakja a következőképpen fogalmazott meg: „Erdély akkori társadalma is osztálytársadalom volt, mint az egész világon mindenütt. De éppen Erdélyben és éppen a magyarok területén ez az osztály szerinti tagozódás kevésbé éreztette nyomasztó hatjását, mint másutt. Ennek oka az volt, hogy a nemzeti tagozódás kisebb egységekre bontotta a lakosságot, s a nacionális érzés egy nemzeten belül egyesítette az osztálykülönbséget... Az értelmiség nem szakadt el attól a talajtól, amelyik teremtette, hanem társadalmi érintkezésben együtt élt velük. Egyik fiú gazda, a másik iparos, a harmadik orvos, ügyvéd, de teljes együttélésben... ” Ez Erdély írói, költői, művészei egymást-segítésének magyarázata. Törvénnyé vált bennük a régi gyakorlat, a több évszázados reflex, különösen a trianoni békediktátum után. így alakult ki a fiatal Wass Albert szellemi alapja is, melyre legjellemzőbb, hogy 26 éves korában, 1934-ben Baumgarten díjat nyert „Farkasverem” című regényével, ami komoly rangot jelentett irodalmi életünkben. Eközben az Erdélyi Református Egyházkerület szokatlanul fiatal, de legmagasabb rangú világi vezetője. Sajnos 1944 ő- szének tragikus eseményei megszakítják ezt a ragyogó életpályát, irodalmi, egyházi és társadalmi vonalon egyaránt. Nem jut neki más, mint a vándorbot. Pedig 1942-ben megjelent már a „Megnőnek a fák", következő évben pedig a „ Kas- ■ tély árnyékában" című kötete. Minden valószínűség szerint egyéni balsorsa is hozzájárult, hogy önmaga tragédiáját megörökítse egy erdőmérhök sorsának elmondásával „ Ember az országút szélén ” című meg- rendítően szép és igaz mű- , vében (1952, majd Kanadában 1967), s ebben nagy keserűséggel jegyzi meg elbeszélése folyamán:.....A jelen egyedül a szekér. (A menekülés, szerk.) S az országút a szekér alatt, amelyről nem tudjuk hová vezet. De akárhová vezet, ott van a szekéren a jövendő, az unokám". Ezt követi 1956-ban az „Elvész a nyom”, ami egy cserkésztáborban résztvevő hat különböző nemzetiségű fiatal csodával határos meg-
