Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-11-01 / 11. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. november FÁY ISTVÁN ALAPKŐ (Szabadságharcunk évfordulójára) Száguldó korban élünk és szinte hihetetlennek tűnik, hogy eljutottunk szabadságharcunk negyvenkettedik évfordulójához. Évtizedeken át főbenjáró bűn lett volna bármilyen emlékezés a nagy napokra szülőhazánkban, mert az ország bitorlói, a Moszkva parancsait szolgai módon végrehajtó ügynökök "ellenforradalomnak" minősítették népünk szabadságküzdelmét, melyben nem voltak pártok, még csak hivatalos vezetők sem, nem volt semmiféle előzetes szervezkedés, egyetlen cél vezette a nemzetet, hogy a rabszolgatartók által elrabolt Istenét, hitét, nemzeti kultúráját, függetlenségét visszaszerezze és letörje a rákovácsolt bilincseket. Követelte, hogy nyíltan kimondhassa véleményét, visszatérhessen a keresztény erkölcsi normák keretei közé és szabad akarata szerint választhassa meg vezetőit. Annyira egységes volt e törekvésében tízmillió anyagilag és szellemileg megnyomorított magyar, hogy küzdelme első percétől az utolsóig ez adta meg forradalmának lendületét és tisztaságát. Teljesen fölöslegesnek látom a tizenegy dicsőséges nap eseményeinek elmondását a Sándor utcában eldördülő első lövéstől Nagy Imre utolsó segélykiáltásáig. Könyvtárnyi anyag foglalkozik azokkal, szinte percnyi pontosággal tárgyalva a történteket. Aki nem volt kiváncsi ezekre negyvenkét éven át, az nem is akarta és nem is fogja megismerni, mert ilyen embernek csak annyi köze volt és van a magyarsághoz, hogy néhány száz szót beszél nyelvünkön. Akik viszont igaz magyarok maradtak, minden esztendőben könnyes büszkeséggel emlékeznek az egész világ lelkiismeretét felkavaró és testvéreink életáldozatát követelő hősiességre, a történelem legtisztább szabadságküzdelmére, melyet az egykori "conquistador", Amerika képmutató elnöke egyetértésével fojtott vérbe a könyörületet nem ismerő bolsevista kegyetlenség. A nyolcvanas évek végén aztán bekövetkezett Közép- és Kelet-Európa tektonikus erejű változása, amit a politikai Richter skála sorsdöntőnek jelzett. Ez a fordulat váratlanul érte a hatalom és a vagyon parazitáit. Kénytelenek voltak bevallani önmaguknak, hogy egy nép, amely ragaszkodik a hagyományaihoz, sok százados életformájához és ismeri nemzeti értékeink haszonélvezőinek kíméletlen terrorját, képtelen hosszú időn át elviselni a szolgasorsot, a megalázást, éhezést, ezért megkísérli nemzeti függetlenségének visszaszerzését. Arra is rájöttek 1989-ben, hogy több, mint három évtizeddel a magyar szabadságharc vérbefojtása és huszonkét évvel a "prágai tavasz" után az ilyen vulkanikus kitörés nem állítható meg többé, vagyis a láncreakció elkerülhetetlen valamennyi gyarmattá süllyesztett keresztény országban. Kénytelenek voltak tehát lazítani a gyeplőn, de minél inkább lazítottak, annál erőteljesebbé vált a jogaikat követelő hang, s a szabadságvágy. Ezután nem volt más lehetőségük, mint levetni a vörös condrát, átkeresztelni a mindenható pártot és megjátszani a népért küzdő kereszteslovagot. Az üres ígéreteknek viszont nem hitt már senki, ezért követelték a népellenes bűntettek elkövetőinek felelősségre vonását és az ország függetlenségének visszaállítását, hogy elkezdődhessen a romok eltakarítása, ezután pedig az újjáépítés. így kezdődött szülőhazánkban a "demokrácia", mely mind a mai napig (1998) nem hozott jóformán semmi eredményt. A hamis sáfárok először csak hümmögtek és jó arcot vágva úgy beszéltek az éhbérért dolgoztatott mező- gazdasági és ipari munkások százezreivel, mint a kedélyes nagybácsi, aki egy hat éves gyereknek nyalókát ad, hogy ne nyafogjon. Aztán megdöbbenve látták azt, hogy a magyar népnek nem hazudhatnak tovább, mivel ezer éves történelem és negyvenöt esztendő rabszolgasága áll mögötte. Nem vesztegethető meg többé ígéretekkel és látszatengedményekkel. Nem bizony, mert hivatássá érett benne 1956 nemzetépítő szelleme, a megcsúfolt ideál, melynek biztos alapjára akarta jövőjét felépíteni. Cselekedni kellett hát, mert veszélyben volt az összerabolt vagyon, a csillagászati összegeket kitevő nyugdíj és bitorolt hatalom. Ezért a köztársaság elnöke és a "demokrata" Alkotmánybíróság a nemzeti felháborodás ellenére megmentették a bolsevista bűnözők vagyonát és eltűrték, hogy a függönyök mögül továbbra is teljhatalommal irányítság az ország életét. A változás előjátékaként a "Vakulj magyar" elve alapján megrendezték Nagy Imre, Maiéter Pál és társaik dísztemetését, azonkívül beszenteltek egy üres koporsót ezekével együtt, az ártatlan áldozatok emlékére. Világraszóló nyilvánosságot kapott a "történelmi" esemény. Annak idején mégis vettem magamnak annyi bátorságot, hogy leírjam: "Lapunk és olvasóink megadnak ugyan minden tiszteletet a végső nyugvóhelyükre elért reformkommunista áldozatoknak, de kegyeletünk koszorúját kizárólag az üres koporsóra tesszük le". Ezután írta kissé keserűen egy sír szélén álló szerzetes barátom, hogy nézete szerint Nagy Imrét előbb fogják kanonizálni, mint a keresztény mártírt, Mindszenty József kardinálist, Magyarország első zászlósurát. Természeti törvény, hogy az elemi erők ellen lehetetlenség védekezni és egyszer arra is megérik az idő, hogy a fegyvereknek nem lesz többé erejük. (Hasznos lenne, ha ezt a világot gyarmatosítani akaró amerikai üzlet is felismerné.) Ezért nyilvánították kegyes képmutatással október 23-át nemzeti ünneppé 1989-ben. Rákényszerültek erre, mert tapasztalatból tudták, hogy amikor a kutyának nem adnak enni, mert nincs mit, akkor ugatni hagyják. így talán elhiszi, hogy zabáló, minden jóban dúskáló gazdájával egyenrangú. Ez a kétszer-kettő egyszerűségét alkalmazó pragmatikus gondolkodás késztette az uralkodó bolsevista rendszert, hogy Szűrös Mátyás, a parlament elnöke, majd ideiglenes köztársasági elnök, a 33. évforduló ünnepén bejelentse népünknek és a világnak a "negyedik köztársaság megalapítását.
