Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
1998. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 Kétlaki végleg hazatért... IN MEMÓRIÁM DR. VITÉZ DEZSÉRY ANDRÁS A távoli Ausztrália magyarsága évtizedeken át lehetett tanúja fáradhatatlan munkásságának: a magyar ügynek szentelte idejét, energiáját és semmiféle áldozatot nem sajnált, ha a magyar betűről volt szó. Egzisztenciát teremtett az idegen világban és a nagyon kemény napi munka után még arra is futotta erejéből, hogy könyveket, újságcikkeket írjon és magyar műveket adjon ki. Könyvkiadó vállalatot alapított és gondozásában számos magyar nyelvű kötet látott napvilágot, köztük kezdő magyar írók munkái, amelyek - jellemző módon - a kommunizmus éveiben előbb jelenhettek meg a földgolyó másik felén, mint hazájukban. Megszállottja volt a magyar nyelvnek, a magyar irodalomnak és lelkesen foglalkozott minden kézirattal, amelyben a tehetségnek csak a szikráját is fölfedezni vélte. Missziót teljesített a távoli kontinensen, olyan egyszemélyes intézményként, amihez hasonlót nem tud felmutatni az 1945 -1990 közti emigráció. Dezséry András nincs többé. Három napig tartó betegség után úgy ragadta el közülünk a halál, hogy még ma sem tudtunk felocsúdni a hír okozta döbbenetből és megbénult nyelvvel, lehanyatló tollal értetlenül állunk ravatala előtt. Mert ugyan mit is mondhat a száj, mit írhat le a toll, amikor egy szellemi és fizikai képességeinek teljes birtokában lévő, soha nem lankadó aktivitású férfit kell búcsúztatni? A pálya olyan váratlanul tört meg, olyan hirtelen következett be a vég, hogy az ember szívén elhatalmasodik a keserűség és lázadni akar a sors ellen. Miért vetett véget egy termékeny életnek ilyen hirtelen, ilyen váratlanul az ostoba halál? Miért kellett ennek így történnie, hogyan törhetett derékba egy olyan tevékeny élet, amely még annyi értékkel gazdagíthatta volna a magyarságot és az egyetemes magyar kultúrát? Dezséry András itthagyott bennünket. Szegényebbek lettünk valakivel, akinek zsigereiben élt az alkotás vágya és egész életében az a cél vezérelte, hogy legjobb tudása szerint terjessze, népszerűsítse a magyar kultúrát és megmutassa a nagyvilágnak értékeinket. Egyik nagy vállakózása volt, amikor kétnyelvű kiadványai révén magyar írók műveit fordításban ismertette meg az őt befogadó idegen ország olvasó közönségével s ezt a munkát Ausztráliának a multikulturális kezdeményezéseket pártoló kormánya is méltányolta, sőt támogatta. Ám a legnagyobb elismerést az uralkodói kitüntetés jelentette: amikor néhány évvel ezelőtt II. Erzsébet angol királynő a földrésznyi országban járt és kitüntetésekkel jutalmazta az ausztrál kulturális és szellemi élet kiemelkedő alakjait, egyetlen magyarként Dezséry András is ott állt a meghívottak sorában. S az uralkodó személyesen gratulált munkásságához, a két kultúra, a magyar és az ausztrál irodalom érdekében tett erőfeszítéséhez. Dezséry András kezéből kihullott a toll. Éppen akkor, amikor több mint ötven éves írói munkásság után elérte azt, amit életműve beteljesülésének tartott: egyszerre két könyve is megjelenhetett az idei könyvnapra. Hazai földön, az itthoni olvasók számára. Az emigráns író ki nem mondott, de szívének mélyén mindig ott rejtőzködő vágya, hogy szülőföldjén is kiadják munkáit és azok is olvashassák gondolatait, akiktől évtizedekig elzárták a határok, az ideológiai tilalomfák. Dezséry Andrásnak még megadatott, hogy kézbevehette a nyomdából frissen kikerült két kötetét, de a könyvnapi előzetes bemutatón betegsége miatt már nem vehetett részt. Ám éreznie kellett azt a megbecsülést és szeretetet, ami olvasóitól a kórház falain keresztül is feléje sugárzott. Hiszen azt is megérte, hogy néhány héttel a könyvek megjelenése előtt a Kossuth Klubban találkozhatott tisztelőivel, azokkal, akik akkor már érdeklődéssel várták a beharangozott köteteket és beszélhetett előttük a könyvek megszületésének előzményeiről, arról, hogy mit is akart azokkal mondani az itthoni olvasóközönségnek. Dezséry András, a "Kétlaki", ahogy magát az önéletrajzi írásaiban nevezte, két évvel ezelőtt megszűnt kétlaki életet élni és több mint félévszázadig tartó emigrációs élet után visszatért arra a földre, ahonnét elindult, ahonnét az anyanyelv szeretetét magával vitte ki a nagyvilágba. 1945- ben, a háború vihara sodorta nyugatra az akkor huszonöt esztendős fiatal újságírót, a Levente Hírközpont első vezetőjét, hogy aztán több hónapos hányattatás után Ausztrália távoli partjain kössön ki és jusson révbe. Nem várták segítő kezek, nem nyílt meg előtte a fényes karrier útja: kemény munkával kellett kiharcolnia az élettől a sikert és mindent, amit elért, két keze munkájának köszönhette. S amikor megélhetést teremtett magának, az emigráns lét nehézségei mellett megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyek révén szolgálhatta a magyar közösséget és a magyarság ügyét. Páratlan energiával, napi tizenhat órai munkával valósította meg elképzeléseit és neve rövidesen ismertté vált Adelaidetől Sydneyn át Melbourneig az egész kontinensen, de a távoli földrészeken, Európában és Amerikában is, mindenütt, ahol magyarok éltek. Csak éppen szülőhazájában nem hallottak, nem hallhattak róla... Dezséry András testi valójában nincs többé közöttünk, de emlékét tovább őrzik mindig tevékeny életének, szervezőképességének megvalósított álmai. Mindig büszke volt - és joggal - arra a kezdeményezésre, amit Magyar Falu néven ismertek meg az ausztráliai magyarok s mely mozgalom terve mélyen szociális gondolkodásából fakadt. A szépen iduló kezdeményezés sorsa végülis különböző okok és rosszindulatú gáncsoskodások miatt nem úgy alakult, ahogy Dezséry András eredetileg elképzelte, de nevét még ma is hálával emlegetik azok az idős magyarok, akiknek a nyugodt öregséget biztosító menedékül szánt. A Magyar Falu felépítése az ausztráliai magyarság példamutató áldozatvállalásának bizonyítéka lehetett volna. Egy biztos, ez a kezdeményezés egyedülálló volt az emigráció
