Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
1997. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 STIRLING GYÖRGY: EMLEKEK ES PÁRHUZAMOK Mióta ismét itthon, a szülőhazában élek és a továbbra is emigrációban élő barátaimmal kizárólag a levelezésre korlátozódott a kapcsolattartás, a levelekben két kérdés ismétlődik: az első azt firtatja, hogy 25 évi amerikai élet után nem nehéz-e megszokni a magyarországi viszonyokat, a másik pedig arra vonatkozik, hogy vajon mi tette rám a legnagyobb benyomást az otthon szerzett tapasztalatok közül? Az első kérdésre gondolkodás nélkül felelhetem, hogy nem: a beilleszkedés napok alatt megtörtént, az átmenet észrevétlen volt. Aki, mint jómagam is, lélekben sohasem távolodott el hazájától és a nyelvtől, aki naponta olvasott magyar újságot, ezek révén tudta követni a hazai eseményeket és szinte bennük élt, annak számára nem jelenthet problémát a "visszahonosodás". Lehet, hogy annak, aki csak fiatal éveit töltötte otthon és kevés emlékkel hagyta el a hazáját, annak nem olyan természetes, hogy ott folytatja, ahol 20-25 évvel azelőtt abbahagyta, de aki ötven év emlékpoggyászával megrakottan vett a kezébe vándorbotot, az ennyi idő alatt nem alakulhatott át, nem változhatott meg annyira, hogy most bármilyen nehézséget jelentsen számára az élet otthoni folytatása. Mert mi lehet, ami Nyugathoz, pld. Amerikához viszonyítva más és szokatlan, netán kellemetlen? Ahogy annakidején, amikor magam mögött hagytam a Magyar Népköztársaság határait, akkor sem az vonzott nyugatra, hogy ott jobban lehet keresni, az üzletekben nagyobb a választék és a televízióban soktucatnyi műsor között lehet válogatni, nem. Hanem annak a szabadságnak hiánya, ami nélkül gyötrelem az élet. Amit vártam és kerestem, megtaláltam: a korlátlan szabadságot, ami lehetőséget adott az önkifejezés minden formájára. Más ezenkívül nem is érdekelt, így aztán most, amikor a szabadság a Lajtától keletre is természetessé vált, megszűnt az ok, amiért (átmenetileg) elhagytam hazámat. Logikus volt tehát, hogy amikor ez az ok már nincs, visszatérjek oda, ahonnét elindultam. Persze sokminden van, ami 26 év idegenben töltött idő után szokatlan, alkalmazkodást kíván. Az ország most tanulja a demokráciát és mindent, ami ezzel jár: az egymás iránti megértést, a toleranciát, az udvariasságot és a közösségi élet alapfogalmait. Igen óriási különbségek vannak a külsőségek terén, de akit a talmi fények és csillogások jobban vonzanak a hazája nyújtotta szerényebb lehetőségeknél, az jobban teszi, ha nem foglalkozik a haza- településnek még a gondolatával sem. E sorok írójának bőven van összehasonlítási alapja: a trianoni nemzedékhez tartozván a második világháború után indult neki az életnek és a következő 25 évet a Rákosi- és a Kádár-korban töltötte el, míg amikor elege lett a képmutatásból, az alakoskodásból és megaláztatásokból, neki vágott a nagyvilágnak, hogy életének következő 25 évét az Egyesült Államokban töltse el. Hármas összehasonlításra ad ez alkalmat, amire nem mindenkinek van módja. Összelehet hasonlítani a magyarországi állapotokat Amerikával és huszonöt vagy ötven év előtti önmagunkkal is. Az élet majd" minden területe kínál párhuzamokat, a téma szinte kimeríthetetlen. Hogyan élnek a családok, milyen a társadalom közérzete, az emberek közti érintkezés formái változtak-e és a közerkölcsök alakulása merre mutat? Mindez nemcsak azért késztet összehasonlításokra, mert az élet, az életkörülmények s bennünk mi is szüntelenül változunk - és a technika korában a változások irama kozmikussá gyorsult —, hanem azért is, mert az utolsó negyedszázadban éppen ez volt a vizsgálódásaim legfőbb tárgya: az emigrációs lapokban többszáz, ha nem több ezer cikket szenteltem ezeknek a témáknak és lehet-e érdekesebb feladat, mint egybe vetni a távolból megfogalmazott következtetéseket a valósággal? Hadd szálljak vissza a távolabbi múltba és hadd tegyem ki magam elé a közvetlenül nyugatra érkezésem után e témekörről publikált első írásomat, amely az azóta már megszűnt Új Európa című rangos mücheni folyóiratban látott napvilágot. A dátum 1970. december, azóta már mások által is előszeretettel használt címe: A mai magyar valóság. Az 1945-től a hetvenes évek végéig eltelt negyedszázadról próbáltam képet festeni azok számára, akik ezt az időt nem töltötték otthon. Különös érzés mai szemmel olvasni akkori megállapításaimat, nemcsak azért, mert közben 25 évet töltöttem emigrációban, hanem azért is, mert most saját szememmel láthatom, mennyit változott a világ a Duna-Tisza közén ezalatt az idő alatta. Ami történelmi mértékkel mérve egy pillanat töredéke, de egy ember számára a földi pálya jelentős része, fele-harmada. A felfedezés, amit tettem, egyáltalán nem volt meglepő: a magyar társadalom számos olyan problémával küszködik még ma is, amelynek gyökerei a múltba, a 40 esztendős kommunista uralom idejére nyúlnak vissza. Az a gyanúm, hogy akik ebben benne éltek és ma is benne élnek, nem is veszik észre.* Hiányzik hozzá a térbeli látás és az a távlat, amit csak idő adhat meg. És mivel senki sem képes kiemelkedni abból a közegből, amelyben élni rendeltetett, a tükör, amibe belepillantanak, torzít. De semmiképp sem mutat valósághoz hű képet, hanem egybemossa a nosztalgikus érzések által megszépített múltat a sívár jelennel s az egyének gondolatvilága jellegtelenné uniformizálódva nélkülöz minden szárnyalást. Éppúgy földhözragadt, mint amilyenre a művészetekben példa volt a szocreal naturalizmusa, darabossága. A hasonlóság nem véletlen műve: negyven év nem múlt el nyom nélkül a magyar társadalom fölött s azok a diktatúrában fölnött generációk, amelyek hírét sem hallották a közösségi szellemnek, ma is lelki gátlásokkal küzdenek, ha a közösségben való kiegyensúlyozott lét normáival szembesülnek. Egész egyszerűen azért, mert ilyen normákat nem ismernek. A kommunista falanszter viszonyai között senkinek sem kellett a saját fejét használnia, min-
