Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-02-01 / 2. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. február STIRLING GYÖRGY: EGYSÉG DE HOGYAN?... Idestova három hónap telt el azóta, hogy Amerikából hazatelepültem s ezalatt az idő alatt sokan kérdezték már tőlem, főleg "odaát" maradt barátaim közül, hogy sikerült-e már megszoknom a hazai levegőt és mi az, ami szokatlan számomra a mai Magyarországon? Mert egészen nyilvánvaló, hogy huszonöt évi amerikai élet után nem könnyű ismét átállni és új életet kezdeni, pláne akkor, ha az ember már túl van az első ifjúságon. Közhely, de igaz, hogy öreg fát nehéz átültettni, hiszen a gyökerek szét- ágazóak és mélyen beleágyazódnak abba a közegbe, amelyben valaki évtizedeket tölt: a megszokott környezet, a baráti kör, a mindennapi szokások, az életvitel és az élettempó, de még az ételek minőségei is meghatározói az ember közérzetének és ha ezek máról holnapra megváltoznak, bizony könnyen felborul az egyensúlyi helyzet és az öreg fa megsínyli a változást. Tudunk olyanokról, akik több évtizedes amerikai életet cseréltek fel Magyarországgal és néhány hónap múlva csalódottan, kiábrándultán tértek vissza az Egyesült Államokba. Mert nem tudták (újra) megszokni a bürokráciát, az amerikaitól eltérő élettempót, a komfort hiányát és a rossz modort. Az emigránsok többsége harminc-negyven év előtt hagyta el hazáját s azóta olyan környezetben élt, ahol a fejlődés iránya és üteme merőben más volt, mint Közép-Eu- rópa országaiban, melyeknek viszonyai a szocializmusnak csúfolt diktatúra törvényei szerint alakultak. A maga sajátos keretei között itt is fejlődés ment végbe, ám ha az ehhez szükséges alapfeltételek - szabadság, nyitottság, erkölcsi normarendszer, stb. - hiányoznak, a fejlődés csak olyan lehet, mint amikor egy fölfelé terjeszkedni akaró fának egypár méter magas szűk helyiségben próbálunk életteret biztosítani: a fa nyilvánvalóan torzan, féloldalasán fog nőni és sohasem közelíti majd meg azokat a méreteket, amelyeket szabadon növekvő társai elérhetnek. A különbség hovatovább oly nagy lehet, hogy már fel sem lehet fedezni a két fa közti rokonságot. Ugyanezt fejezte ki egy gyakran hazalátogató barátom, amikor nem régiben így vélekedett: lassan már csak a nyelvünk lesz közös... (olykor úgy tűnik, már az sem, mert olyan mértékű nyelvrontás folyik a hazában, amire még nem volt példa.) Az első mondatban föltett kérdésre visszatérve, válaszom egyértelmű: aki nem azért hagyta el az országot, mert Nyugaton nagyobb darab kenyeret és könnyebb megélhetést remélt, hanem azért, mert ezzel a lépéssel az akkor uralkodó politikai rendszer ellen akart tiltakozni, az most, amikor a párturalom megszűnt, természetesnek tartsa nemcsak a visszatelepülést, hanem az ezzel járó kényelmetlenségeket is. Mert nem mondanék igazat, ha tagadnám, hogy akadnak szokatlan dolgok és jelenségek, amelyekkel meg kell barátkozni. De vajon 26 évvel ezelőtt, amikor elmentem, nem voltak-e elviselhetetlennek tűnő környezeti ártalmak, amikkel együtt kellett élni? Bizony voltak bőven s azokhoz képest a mostani kényelmetlenségek jelentéktelennek tűnnek. A modor, a közéleti stilus, egymás megbecsülésének hiánya, a durvaság akkor is bántotta a jobbérzésű embert, de ami végképp kibírhatatlan volt, az a folytonos színlelés, képmutatás és kétarcúság kínzó emlékeként él még ma is bennem. Gyomor kérdése, hogy ezt ki meddig bírta: nem vagyunk egyformák s én csak (?!) másfél évtizedig bírtam a Kádár-korszak langyos-pos- ványos állóvizében, aminél - önbecsülés szempontjából - még talán a Rákosi-terror kegyetlensége sem okozott nagyobb kárt a nemzettudatnak. Mert az ellenkezést szült, míg a későbbiek megalkuvásra késztettek. Igaz, hogy ma egy Horn Gyula ül a miniszterelnöki székben, akiről mindenki tudja, hol állt az előző rendszerben és akinek minden szava, tette és lépése megkérdőjelezhető, mert éppen az aranyfedezet, a hiteles politikusnál nélkülözhetetlen őszinteség hiányzik mögülük, de ha ez a Rosztovban nevelkedett apparatcsik a romlásba viszi is az országot, azon nem lehet vitatkozni, hogy a szabad véleménynyilvánításnak és a kormány bírálatának ma nincsenek korlátái Magyarországon. És aki azt gondolja, hogy aki most hazaköltözik, annak lépését a Hornék iránti rokonszenv, netán szekerük tolásának szándéka irányíttotta, annak Ítélőképessége végzetesen korlátozott. És éppen úgy összekeveri a kormányt a néppel, ahogy tette ezt (merőben más indítékok alapján) az Antall- adminisztráció. Ha tetszik, ha nem, Hornék szabad választáson a nép az utat tévesztett magyar nép szavazatai által kerültek oda, ahol ma vannak és addig lesznek ott, amíg ugyanez a nép útilaput nem köt a talpuk alá. Huszonöt évi emigráns közéleti munka után pedig világossá vált előttem: ennek érdekében sokkal többet lehet tenni itthon, mint többezer mérföld távolságból, az Egyesült Államokból. Ezen még vitatkozni sem érdemes. És ha már itt tartunk, térjünk rá a legfájóbb hazai közéleti gondra, a közelgő választások kérdésére, különös tekintettel arra, hogy mit tesznek az ellenzéki pártok annak érdekében, hogy másfél év múlva, 1998 nyarán kibillentsék a hatalomból a szociál-liberális koalíciót? Van-e erre remény, van-e erre esély? Elkeserítően kevés, pedig az idő sürget. Más fél év egy hatásos kampány lefolytatására, főleg ha annak alapfeltételei is hiányoznak, nagyon rövid idő. Amerikában, ahol pedig értenek a kampányoláshoz, ennyivel előbb már minden, tudatosan a választások érdekében történik, azok céljait szolgálja. A magyar ellenzéki pártok még addig sem jutottak el, hogy közös platformot alakítsanak ki és körvonalazzák azonos programjukat, illetve elképzelt stratégiájukat. És kinyilvánítsák, hogy ha koalícióra nem is, legalább választási szövetségre kívánnak lépni. Ám ennek még se híre, se hamva. Egyik másik politikus vagy pártvezér időnként tesz arra célzásokat, hogy közös fellépésre van szükség és az egység megvalósulása már küszöbön áll, aztán nem történik semmi. A másik oldalról, a többi pártok részéről süket csönd a válasz. És minden marad a régiben. Az idő meg telik. Önzés, elvakultság, egyéni ambíciók, amelyeket egyikük sem képes alárendelni a közérdeknek, holott így elkerülhetetlen az erők szétforgácsolása. Aki átélte a
