Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-12-01 / 12. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. december nuár 7-én belezökkentük a rendes kerékvágásba, mégha kicsit álmosan is. A századok kivonultak a Kisrákost Gyakorlótérre. Én átnéztem a postát -- miközben föl-fölszaladtam a tiszti étkezdébe egy konyakra --, aztán vártam, mikor lesz 11,30, hogy a zászlóalj kihallgatás után parancsnokom szokás szerint hazamenjen, mi pedig cincoghassunk. mert őszintén szólva igen kevés munkánk akadt a hazaérkezés utáni első hetekben. Végre ütött az óra. Faragó Ferenc őrmester összeállította a kihallgatást, majd beszólt hozzám, hogy minden rendben. Aztán jelentettem gazdámnak, hogy a kihallgatás együtt áll. Az alezredes úr felkötötte a derékszíját és kimentünk az iroda elé a folyosóra, ahol szép soijában álltak az érdekeltek: szolgálat, jelentés, kérelem. Összesen öten-hatan voltak. Egy perc alatt lezajlott, illetve lezajlott volna az egész, mert aznap nem volt “delikvens”. Ellenben Lászlófalvy Tibor zászlós - akivel együtt végeztem a tiszti iskola második évfolyamát és jó barátom volt elővezette Bede János honvédet az aknavető szakasztól, kérelemmel. Nekem nem szólt, miért vannak ott, holott ezt előzőleg közölnie kellett volna a segédtiszttel. Ezután a következő jelenet zajlott le: — Alezredes úr, Bede János honvéd alázatosan kérek tíznap szabadságot. — Miért? Tegnap vonultak be szabadságról és máris el akar menni? — Alázatosan jelentem, én nem voltam szabadságon! — Hogy lehet az, amikor mindenki otthon volt? — Alázatosan jelentem, úgy, hogy kimaradtam... Szegény Jancsi be sem tudta fejezni mondanivalóját, mert parancsnokunk - a melegszívű, de nagyon hirtelenharagú ember - jobbkeze mutató, s nagyujjával elkapta a fiú orrát, ami régi szokása volt, aztán csavarni kezdte, miközben balkezével a sisakját ütötte. Végre mégis elengedte és rárivallt: — Kimaradtál, gazember és még van képed ideszemtelenkedni? Szabadság? Két hét laktanyafogság! Végeztem! — Alázatosan jelentem, nem takarodó után maradtam ki, vagy eltávozásról jöttem vissza elkésve, hanem a szabadságra menők névsorából, véletlenül. Hiába jelentettem, Kolozsváry főhadnagy úr távollétében senki nem adott szabadságot. Erre az öreg egészen lila lett a méregtől és odakiáltotta Lászlófalvynak: — Talán néma, zászlós úr? Tulajdonképpen miért van itt? Ha ismerte a helyzetet, miért nem jelentette azonnal, vagy még kihallgatás előtt a segédtisztnek? Tibor barátom csak hebegett, parancsnokunk viszont mosolyogva kezet nyújtott Jánosnak és azt kérdezte: — Ugye, szent a béke, édes fiam ? Aztán nekem adott parancsot: “Fáy, azonnal állítson ki szabadságos levelet 14 napra és intézkedjen, hogy a gazdasági hivatal nyomban kifizesse Bede honvéd zsoldját!” Majd kigombolta zubbonya baloldali felső zsebét, ahol honvédtiszti igazolványát és a papírpénzt tartotta. Elővett egy 20 pengős bankjegyet és odaadta a “károsultnak”, mondván: “Amíg a vonatra vársz, fiam, igyál meg az egészségemre egy fröccsöt!" (Ez az összeg abban az időben elég volt legalább 50 fröccsre.) Ilyen ember volt vitéz Magy ar Dezső. Ezzel végétért a kihallgatás. Bede honvéd bejött velem a segédtiszti irodába és várta, hogy kiállítsam a boldogító szabadságos levelet. Amikor a kezébe adtam, szépen megköszönte a következő szavakkal: “Köszönöm szépen, zászlós úr, de arra kérem, tessék jelenteni az alezredes úrnak, hogy 14 nap szabadságért és húsz pengőért minden hónapban megcsavarhatja az orromat, pedig irgalmatlanul fájt. ” Nem mondom, igen praktikus gondolkozású baka volt. Régen történt ez, de egy ilyen kedves emlék örökre megmarad. Ez az elkésett karácsonyi vakáció “happy end”- del végződött történet. Jancsi következő ősszel hősi halált halt Torda mellett, itthagyta feleségét és két kisfiát. Vitéz Magyar Dezső, zenetanár feleségével nem bírt megmaradni idegenben és 1946 januárjában hazatért. Még a “fejvadászok” sem találták háborús bűnösnek. A Niagarán, ahol élek, egy kedves barátom, ki ugyanabban a tiszti táborban volt, elmondta, hogy mindenáron megkísérelték lebeszélni e kockázatos lépésről. Nem hallgatott rájuk. Arra hivatkozott, hogy soha semmi törvényelleneset nem tett, csak a hazáját védte és katonaesküjét teljesítette mindkét világháborúban. Akkor még nem tudta, hogy az új gyarmatosítók szemében minden igaz magyar bűnös, mert a rabszolgaság ellen harcolt és ez éppen elég ok volt az embertelen megkínzásra, a kivégzésre, a börtönre vagy a szovjet munkatáborokba való elhurcolásra. Flazatérése után néhány hétig békén hagyták, aztán idézést kapott a katonapolitikai osztályra. Ennek minden habozás nélkül eleget tett. de soha nem tért vissza. Unokaöccse írta nekem a hatvanas évek elején, hogy Sztálingrád mellett, a 13. számú kényszermunka-táborban hunyt el 1952. Karácsonyán. Ez volt a második Karácsony, amit el akartam mondani. Igaz magyar, hős katona és melegszívű ember volt. Magas rendfokozata ellenére is egy vérből, egy földből való testvér a pilisi parasztfiúval. Bede Jánossal. Mindketten a becsület mezején adták életüket hazájukért. Egyikük a haza élethalál harcában, a másikuk pedig hadifogságban. Vitéz Magyar Dezső, Bede János és hőseink százezrei, tirátok emlékezem 1997. Karácsonyán, e könnyesen mosolygó írásomban. Fogadjátok szeretettel és nyugodjatok békében jeltelen sírotokban. Karácsonyfánkon az első gyertyát emléketekre gyújtjuk meg Szenteste. Végül a Milánóban élő egykori ludovikás, Elekes Attila megrázó soraival búcsúzom tőletek, hogy elmondjam a költővel: mi, a sírunk felé közelgő öreg magyarok, akik napról napra kevesebben vagyunk, az utóbbi évek agymosása és a parlamentáris demokráciának nevezett pártállam látszólagos szabadságjogai ellenére is emigránsok maradtunk, hogy méltók legyünk hozzátok. Évtizedek Canossa-járásában elkopott ugyan a bakancsunk, de nyomotokon haladunk és példátokat követve megyünk utánatok, mert soha nem bántuk meg, amit az adott mostoha körülmények között hazánkért és fajtánkért
