Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-11-01 / 11. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. november maros kérdése nemcsak az induláskor, hanem azóta is misztifikált, diktatúrában született döntés bélyegét hordozza magán. Ma is úgy viselkednek az üggyel kapcsolatos kompetens személyek, mintha diktatúra lenne, s a választóknak semmi köze nem lenne az egészhez. A kiadvány nem született meg és kormányszinten ma is zajlik a titkolózás. Miért nem tudhatjuk meg, mi volt a perben a magyar álláspont? Miért nem tudhatja a közvélemény, hogy mi van pontosan az ítéletben? Miért nem a magyar tárgyalódelegációnak tudtuk előre megmondani azokat a paramétereket, amelyeknél tovább nem engedhetnek? A nyilvánosság minden demokrácia alapköve! Még azt is joga lenne tudni Magyraország népének: mibe került nekünk 1977 óta Bős-Nagymaros, az a helyzet, hogy felgyorsítom, lebontom, “add ide a babaruhát, visszaveszem”? A szakemberek ma megint egyre többet cikkeznek arról, hogy igenis vízlépcsőzni kell, nem is egyet, többet is kell építeni. Érdekes az is, amit Binder (szlovák kormánybiztos) tegnap mondott: a szlovákok - már most! - nem azt hangoztatják, hogy meg akarnak egyezni! Azt hangoztatják, hogy a “C-variáuis” nem jogsértő, tehát joguk volt elterelni az egész Dunát. Azt hangoztatják, hogy több milliárd dollár káruk keletkezett abból, hogy a tervezett villamosenergia mennyiséget nem tudják megtermelni. Az, hogy vannak és lesznek környezeti károk, egyáltalán nem foglalkoztatja őket. A környezeti károk is ún. “eredmény-bűncselekmények”. Lehet cseppenként adagolni az arzént a kiszemelt áldozat levesébe, a baj csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha az illető meghal! így néz ki a környezetvédelmi kérdés! 25-30 év múlva a budapesti és észak-dunántúli ivóvízkészletek elszennyző- dése már valóságos és kimutatható kár lesz - ma még nem mutatható ki! A Keresztnéydemokrata Néppárt támogatja a kompromisszumkeresést. A kompromisszum az lehet, hogy mindkét fél felállítja a maga kritériumait, majd lefolytatják a tárgyalásokat, s mindketten engednek bizonyos pontokon, hogy valóban egyezség jöjjön létre. Ha azonban az egyik fél előveszi a maga kívánságlistáját, a másik pedig csak azt kérdezi, hogy hol kell aláírni, akkor az nem kompromisszum, hanem szégyenteljes diktátum (a másik oldalon kapituláció). Sajnos fennáll a veszélye annak, hogy a magyar kormány ilyen megoldásba megy bele. Ha előre társadalmi konszenzus születne a politikai pártok és a szakétők részvételével, arról, hogy mi a mi álláspontunk, meghatározva azt a minimumot, aminél alább Magyarország nem adhatja, ezzel felvértezve bocsájt- hatnánk útjára a tárgyalócsoportot. Nem úgy, hogy “ennél jobbat nem tudtunk elérni”. Ez a hozzáállás kísértetiesen hasonlít az alapszerződések megkötésére, a kormánynak akkor is ez volt az álláspontja: tehát nyugodtan ratifikálhatja a Parlament. Ha viszont részünkről megvan a nemzeti minimum és mégsem sikerül kompromisszumos megállapodást kötni, akkor a szlovákok menjelenek ismét Hágába, azzal, hogy nem tudtak velünk megegyezni. Nekünk lesz érvkészletünk arra, miért nem jött létre a megegyzés. Elmondhatjuk: miért nem írtuk alá az általuk előteijesztetteket. hol maradtak ellentétek. Elmondhatnánk, hogy a tárgyaló fél ajánlata teljesen figyelmen kívül hagyja még a nemzeti minimumot is, csakis saját szlovák érdekeit nézi. Én azt hiszem, jogos elvárás a magyar kormánytól, hogy ne a mindenáron való “Európába jutást” helyezze előtérbe. hanem végre szülessen egy olyan kompromisszum ebben a több mint 20 éve húzódó, az országnak súlyos terheket jelentő ügyben, amelyben nincs Magyarországnak további nagy' kára. Ezt különösen azért kell elvállalnia egy magyar kormánynak, mert jövőre lesznek a választások, s mivel ‘ 98-tól remélhetőleg nem ez a kormány lesz hatalmon, nem szabad egy következő kormányra olyan megállapodást hagyni, amelynek végrehajtása a nemzeti érdek ellenében hat s korlátozza a következő kormányok sorának mozgásterét. Dr. Hasznos Miklós DONÁTH PÉTER A HAZAI NÉMET TANÍTÓKÉPZÉSRŐL A címben megjelölt tárgykör feldolgozása mind nemzetiségtörténeti, mind iskolatörténeti szempontból úttörő jellegű. (Iskola és Politika; Az állami német nemzetiségi tanítóképzés magyarországi történetéhez, 1919- 1944. Budapest Trezor Kiadó, 1997. 280 old. Második, javított, bővített kiadás) A könyv három részre tagozódik: 1. A vajúdás két évtizede, 2. A Magyar Királyi Állami Németnyelvű Tanítóképző-Liceum története, 3. Mellékletek. A tanítóképzésben számos kiváló tanár működött Dr. Lux Gyula igazgató irányításával. A szerző egyik fő érdeme, hogy a valóságnak megfelelően, széles külpolitikai és nemzetiségi keretbe illesztette a kisebbségi oktatásügyet, ami több alkalommal Hitler személyes érdeklődését is felkeltette. Teleki Pál miniszterelnök tragikus esete mutatja, hogy a területi revíziók kérdése milyen súlyos kihatással volt a kisebbségi tanítóképzésre is. A Bécsben 1940. augusztus 30-án aláírt német-magyar megállapodás a hazai német népcsoport helyzetének rendezéséről, a nemzetiszocialista német és a történelmi gyökereiből táplálkozó magyar nemzetfogalom között áthidalhatatlan rést ütött. Míg ugyanis a német felfogás az emberiességet kizáró merev faji alapra helyezkedett, addig a magyar kormányzat koncepciója biztosítani kívánta a nemzetiségeknek identitásuk (azonosságtudatuk) teljes megtartását, de ugyanakkor elvárta a kisebbségeknek az államhoz való hűségét. A nézetkülünbségekből eredő ellentétek a Volksbund és a Deusche Jugend szervezete munkásságát a magyar államhűséggel szemben ellenséges irányba befolyásolta. Ennek nyomai a kisebbségi oktatásügyben is felismerhetők. A szerző retorikától mentes alapvető tulajdonsága a javarészt levéltári forrásokat megszólaltató tárgyilagos szemlélete, amivel mesteri módon érzékeltette a kisebbségi kérdések hátteréül szolgáló korszellemet. Dr. Donáth Péternek, a Budapesti Állami Tanítóképző Főiskola tanárának remekműve mintaképe a nemzetiségtörténeti és neveléstörténeti kutatásoknak. Németre és angolra fordítását javasolom. Dr. Wágner Ferenc
