Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
1997. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 Még jó. hogy a rock-zenekar rikító szaxofonja nem játszott háttérzenét ehhez a keserű hangulathoz! Másnap továbbutazunk Mezőberénvbe. Ebbe a községbe voltunk kitelepítve 1951. júniusában anyámmal és apámmal együtt. Feleségem önként jött utánunk. Kényszerlakhelyünket egy helybeli tót nemzetiségű kulákcsaládnál jelölték ki. A párt nyilvánvaló szándéka az volt, hogy ellenséggé tegyenek bennünket. Az urak és a parasztok csak je- lentgessék fel egymást, mert akkor könnyű őket ellenőrizni. Ez pont a visszájára sült el. Hamarosan a nyomorgatott ku- lákcsalád és köztünk megértő együttérzés fejlődött ki. Különösen mély, mondhatnám barátság fűzött engem a hozzám hasonló korú fiatal gazdához, Gyurához. Tőle kaptam életem egyik legnagyobb kitüntetését, amikor egy szénásszekér rakáskor azt mondta: “Na. nem hittem volna, hogy egy pesi ke- zibül nem sír ki a villa!” Ettől kezdve korlátlanul hordhattuk a szalmát a szérűből a búboskemence fűtéséhez. Ez akkor csecsemő leánykánk számára életmentő jelentőségű volt. Ezt a Gyurát 1994-ben történt hazalátogatásomkor felkerestem. Nagyon rossz állapotban találtam. Reumatikus fájdalmak kínozták. De annál is nagyobb fájdalma volt gyönyörű asszonylányának, a szép Marikának és feleségének, Markának majdnem egyidejű elvesztése. Bár a kisebbik fia egy szép házat épített a portán, Gyura nem engedte a régi ház azon részét lebontani, ahol ő lakott. Itt fogtunk kezet és Gyura vállamra borulva, zokogva mesélte el szerettei elvesztését. Nem győzte köszönni, hogy “olyan irdatlan messziről” felkerestem. Amikor elváltunk, megígértem, hogy ha újra jövök, ismét megkeresem. Akkor egyedül voltam, de most feleségemmel együtt róttuk az utat a vasútállomástól be a községbe. A régi emlékek fel-felelevenedtek. Ott a Braun doktor háza. A rendőrség ma is a régi helyén van. A Hősi Emlékmű ki van tatarozva, nem úgy, mint akkor. A főtérre nem lehet ráismerni. Egy hatalmas üzletház tölti be majdnem az egész teret. De a Jókai utcában már ismerem a járást. Hamarosan ott állunk a hatos szám előtt. A szomszédasszony ott gvomlálgat a saját kertjében, és amikor becsengetünk, kérdi, kit keresünk. Az Adamik György név hallatára csak csóválja a fejét: — Jaj, lelkem, elkéstek, tegnap temettük! — Látva megdöbbenésünket, magyarázni kezdi, hogy két utcával lejjebb van a fiának, a kis Gyurának a háza. Azok most biztosan otthon vannak. Elindulunk és perceken belül egy kedves asszony nyit kaput a megadott címen. Belekezdünk a hosszas magyarázkodásba, de az asszony máris mondja:-- Maguk a kanadaiak. Tudok magukról. Sokat emlegette magukat az apósom meg a féljem is. A félj akkor tizennégy éves fiúcska volt. Kerekfejű, pozsgás arcú, élénkszemű, értelmes gyerek. Anyám sokat foglalkozott vele. Mint tanítónő látta, milyen értelmes a fiúcska. Mondta is az anyjának, hogy taníttatni kellene a gyereket. De Marka a maga paraszti büszkeségével felelte: — Nem azt. Legyen paraszt, mint az apja! Gyura még nem volt otthon, így az asszonytól tudtuk meg a teljes családi tragédiát. Markának érszűkület miatt le kellett vágni mindkét lábát. Nem akart élni. A lányuk, Marika teljes depresszióba esett és végül öngyilkos lett. A fiatalabb fiú, akit mi nem ismertünk, alkoholizmus áldozata lett. Egyedül a kis Gyura él még az Adamik családból... Ekkor érkezett meg a gazda. Az ajtón egy ötvenes évei elején járó, derék, vállas, pirospozsgás férfi lépett be Még annyi időnk sem volt, hogy magyarázkodjunk, máris szótlanul kifordult és egyedül hagyott bennünket. Az asszony magyarázta meg a helyzetet: — Kiment sírni. Valóban, kis idő elteltével kisírt szemekkel jött be Gyura, az apja szakasztott mása. Hamarosan benne voltunk a beszélgetésben. Nem akartuk a sebeket felszaggatni, így inkább az ő sorsuk iránt érdeklődtünk. — Hát, Sanyi bácsi, az úgy volt, hogy rájöttem, valamit tanulnon köll. Elvégeztem a mezőgazdasági középiskolát és az itteni TSZ-ben lettem a tehenészet vezetője. Jó dolgom volt. Ezt a házat is azután építettük, hogy megnősültem. Mert a feleségemnek mezőgazdasági főiskolája van. Én egy szóval sem panaszkodom. Mi jól voltunk a Kádár alatt is. De higgye el, én láttam, hogy ez egy pünkösdi királyság. A gazdaságban mindenki lopott és később láttam, ez így megy országszerte. Tudtam, ez a kártyavár előbb-utóbb összedűl. Engem nem ért váratlanul, ami történt. Én most gazdálkodom, csak úgy, mint az apám. Feleségem, mint afféle jóakaró hozzánemértő, feltette a kérdést, amiről egymás közt annyiszor beszélgettünk. — Most nagy dival az egész világon a biotermék. Miért nem térnek rá azoknak a termesztésére a magyar gazdák? Egymásra nézett a két gazda és mosolyogva próbálták magyarázni, úgy, hogy meg ne sértsék a tudatlan városiakat.-Tetszik tudni, hogy el vannak árasztva a földek vegyszerekkel? Legalább öt-nyolc év kell, hogy kitisztuljon, de csak ha pihentetnék. Tudja, Sanyi bácsi, milyen a magyar ember? Ha valamire azt modnják, két kiló kell holdanként, hát ötöt tesz bele, hogy jól teremjen. Ha én el is kezdeném a tehéntrágyázást és jóhiszeműen eladnám az árut, mint bioterméket, a német határon a vámosok megvizsgálva rájönnek, hogy teli van vegyszerrel. Akkor az én nevemnek vége. De hat évet hevertetni a földet, nem engedhetem meg magamnak. Addig miből élek? Bizony, nem megy az egyszerre, mint ahogy az ország rendbehozása sem. De azért ne féltsen! Van hat hold jó földem, amit visszakaptam. Van tenyészbikám, törzskönyvezett. Van hat hízóm az ólban, tenyészkutyáim, fajtiszták. — És mivel műveled a földet, Gyura? — Van egy kis traktorom, egy féltonnás teherkocsim, egy terepjáró háromkerekű és van egy derék fiam. Nős. Ápolóként dolgoznak a feleségével együtt, de a hét végén, ha kell, mindketten megfogják a kapa nyelét. Mert bár úrifélék már, de a kezükből nem sír ki a szerszám. Ezzel a két életképpel szeretném megadni az élet közelségét beszámolómnak. Együtt benne van a magyar sors reménye és bánata. KÉRJÜK, KIOLVASÁS UTÁN NE DOBJA EL LAPUNKAT, ADJA ÁT ISMERŐSÉNEK, HÁTHA Ö IS MEGKEDVELI ÉS ELŐFIZET RÁ.
