Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. január tunk tőle a porciónk mellé? Kissé félrecsúszott kék pettyes fejkendőjét akkor feketére cserélte. Ez bántott engem, és amikor kifelé siettünk, hogy becsengetésre sorba álljunk, hozzá osontam: "Ki halt meg, Adélka néne?" Rám nézett, de nem biztos, hogy látott, miközben mondta: "Ki halt meg? Még nem tudom, fiam." Furcsa felelet volt. de kellett rohannom. Csak tizenkét éves voltam, hamar kiment a fejemből ez a szokatlan reggeli hangulat. Az ablakokon nem volt függöny, kiláttunk az útra. Mintha valakit gyászolna az egész falu, minden asszonynak fekete fejkendő volt a fején. Az első szünetben mindannyian az udvar végébe szaladtunk. A szomszédból hatalmas szilvafa hajlott be az iskola területére, és mivel mindannyian láttuk Julcsa nénit elmenni otthonról, futottunk csemegézni. De valahogy nem volt íze aznap a szilvának. Ekkor ért hozzánk egy elkésett kislány. "Magyarországon forradalom van. mondta édesanyám, de nem szabad hangosan beszélni róla." Mivel én nagyon olvasott kislány voltam, tudtam, hogy forradalom már volt Magyarországon, és Petőfi Sándor akkor meg is halt. De az olyan romantikus volt, amikor olvastam a verseit az édesanyám Petőfi-kötetében. "Hogy most is olyan lenne?" "Pszt!", intett le ingerülten a barátnőm. "ne mondd hangosan!" Délután édesanyám is meglátogatott -- a többi anyukával együtt jött. "Kislányom, alkalom nyílott, gondoltam, megnézem, hogy vagy. Az osztályfőnököddel is kell már találkoznom". magyarázta, miközben újrafonta a hajamat. "Édesanyám, igaz?", csüngtem rajta. "Mi? Mi igaz-e?", nézett rám kutatva. "A forradalom... a magyar forradalom?" Hirtelen szorosabbra fonta a kaiját a vállamon. "Jaj, gyermekem, igaz. de ne beszéljetek ti róla. Nem tartozik ez még rátok." Olyan szomorú volt a hangja, olyan busongatóan szomorú, hogy mindjárt sírni is kezdtem. "Édesanyám, én úgy félek!" Még mindig nagy szomorúsággal mondta, hogy "ne félj, gyöngyöm, nem hagy el a jó Isten. Őket sem hagyja el", és elnézett abba az irányba, ahol a Nap éppen lenyugvóban volt. "Jaj, sietnünk kell, mindjárt besötétedik, a kicsiket nagymamátokra hagytam", de a keze még simogatott. "Hát édesapa? Ő hol van?", kérdeztem, mert nemigen fordult máskor elő, hogy nagymama vigyázzon a gyerekekre Neki van éppen elég dolga, mondogatta apánk, és valóban, nagymama öt férfira viselt gondot: nagyapánkra és négy fiára. Nem is beszélve a gazdaságról, amelyikből szintén kivette a maga részét. "Édesapád? Nincs ma itthon. Nagyon töri a vaddisznó a törökbúzát, ki kellett mennie őrködni". Miután elmentek az anyák, kiderült, hogy mindegyikünk apja vaddisznót elijesztendő a mezőn tölti az éjszakát Pedig sokan már be is szedték a kukoricát. "Lehet, hogy egyedül félnek, biztonságosabb közösen füstölni", okoskodott Kese Jancsika. Hiába voltunk otthon egész hét végén, egyetlen apukával sem találkoztunk Mindig a vaddisznó.. Lisznvóból is elmentek a férfiak a vad ellen, oldal szalonnát, fazék friss szilvaízet. zsák lisztet is vittek magukkal Bikkfalvi barátnőm, Harkó Emim megsúgta aztán, hogy elmentek a forradalomba. Mert az oroszok fenyegetik Magyarországot, vittek ennivalót a harcosoknak, s mivel erősek a székely emberek, segíteni fognak a harcban. "A keresztapám Szacsváról is elment", mondta még titokzatosan, és kérlelt, hogy ne adjam tovább a hírt. Lisz- nvópatakról Fám bácsi is vaddisznóra les. mondta a Vl-os fia, de akkor már mindenki tudta, hogy nem igaz az. Nem szabad róla beszélni azonban, mert nagy baj lehet abból. Ettől kezdve nem volt nyugtunk. A temetőkertben két nappal Halottak napja előtt meggyújtották a gyertyákat. Borult idő volt. korán sötétedett, havat jelzett a Nemere. Minket nem engedtek ki az intemátusból estefelé, így az udvarról néztük a gyönyörűen kivilágított hegyoldalt. Már nem volt elég a szvetter. fáztam, emlékszem, pedig édesanyám gyapjúból jó vastagra kötötte. Három estén át égtek a gyertyák, miközben friss krizanténba öltöztetett sírhantok fölé fekete-fehér foltok hajoltak: a virrasztó asszonyok és öregek. Köröskörül a Háromszéki-medencében néma. csupán fénnyel szóló lármafák feleseltek a temetők pislákoló lángocskáival. Meglehet, üzeneteket cseréltek. Hét végén a magyarosi temetőben együtt virrasztottam a dédszüleim sírjánál édesanyámmal. Szerettem volna fekete ruhát kötni a fejemre, mint az asszonyok, de anyám leintett: "Hagyd, kislányom, korai az még neked", mondta, de aztán előkotort a gépfiából egy gy ász- szalagot. "Ezt tedd a zsebedbe. A jó Isten ott is látja, másnak pedig nem kell". Elláttunk Egerpatakig. és a homályos esti szürkületben mintha valami erő költözött volna az egész tájba: egyazon érzés, egyazon akarat kapcsolta egybe Alsó-Három- szék minden, halottakért és elevenekért világító faluját. Vasárnap délután mi, gyerekek kiszaladtunk a falu végére, a tenyerünkkel ernyőt árnyékoltunk a szemünk fölé, és lestük a távolt. Hátha visszajönnek az édesapák! És bár már elég hűvös volt. lefeküdtünk, a fülünket a földre tapasztottuk, figyeltük, nem hallunk-e valamit. És hallottunk! Dübörgőit a föld! Erre akár meg is esküdtünk volna. De nem kellett eskü- döznünk, mert elhitték nekünk. Albina néni, a falu tudós asz- szonya azt mondta, az oroszok most rohanták le Magyar- országot, és még a föld is sír emiatt. "Honnan tudja ezt, Albina?", faggatták. "Hagyjátok, tudom én!", emelte a kötényét a szeméhez, mintha homokot akarna kitörülni belőle. Hagyták. A rádió. . ., de jobb, ha nem tud senki róla. Aztán visszatértek az édesapák. Egyenként szállingóztak haza -- elcsigázva, mocskosán, megalázottan. Az én apám egy7 vasárnap érkezett meg. Ujjongva csimpaszkodtunk volna bele, de fáradt volt és szomorú. Sírt is -- hallottam, hogy zokogott, míg édesanyám mosdóvizet és tiszta gúnyát készített elő neki. "Nem tudtunk továbbmenni, Annuska Lökdöstek a határőrök, fenyegettek a disznók, hogy átallőnek. A zsákokat lerakatták, aztán az egyik katona félreintett. Kédezte, melyik az én csomagom. Mondtam neki, hogy a csíkos. Te, már láttuk a magyar földet. Egy kőhajításnyira volt tőlünk, egy karnyújtásnyira..." Azt hiszem, megrázhatta a zokogás, mert hiába hallgatóztam, nem értettem meg semmit egy ideig. "Az a katona aszondja: válassz, ember! Átlőjjelek-e vagv hazamész a családodhoz, és hagyod nekem a tarisznyádat? Átlőlek, ban- gyin - vigyorgott még egy darabig, aztán megvárta, amíg visszaindultam. Asszony, asszony, jaj, de borzasztó, hogy ilyen gyáva kutyáknak látszunk!" Én büszke, bátor székely apám! Zokogott hangtalanul, és én a párnámat a fejemre húztam. nehogy7 meghallják, hogy ébren vagyok és sírok keservesen. A többiekkel is ez történt. Kónváék Érmihályfalva felé kanyarodtak, de az úton megverték őket a civil ruhás szekusok. Azt hitték, hogy a paphoz akartak menni Azt pedig már elvitték. Ez külön is fájt nekünk, mert Sass Kálmán tiszteletes úr keresztelt meg engem. Akkor születtem meg, amikor a front éppen odaért Nagyvárad
