Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
20 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. április Fodor István: UN GVÁR - 1956 Néhány évvel ezelőtt kezembe került egy újságcikk, amelyben a kárpátaljai nagyszőllősi Illés József elmondta az 56-os forradalommal kapcsolatos történetét, meghurcoltatását*. 1956- ban én is iskolás voltam Ungváron, és a barátaimmal figyelmesen követtük az akkori magyarországi eseményeket. Hallottunk néhány kárpátaljai megmozdulásról is, például a nagyszőllősi iskolásokról, de a részletekről, a résztvevőkről, valamint a további sorsukról nem tudtunk semmit. Sokáig még beszélni is veszélyes volt erről a témáról. Az említett újságcikkben olvastam róluk először, és örültem, hogy végre megismerhettem a nevüket is: Illés József, Nagy János, Kovács, Milován, Dudás. Elképesztő zsarnoki uralom alatt a magyar forradalom mellé álltak, nem féltek! Merész fellépésükkel, tetteikkel megérdemelnek minden elismerést. Sajnos lebuktak és meg kellett szenvedniük... Még szabadulásuk után is évtizedekre politikai priusszal volt megpecsételve a sorsuk, a szülőföldjükön a másodrendű emberek életét élték... Az újságcikk arra inspirált, hogy én is leírjam a mi 56-os történetünket, mit éltünk át annak idején egy másik kárpátaljai városban: Ungváron. Visszafojtott lélegzettel hallgattuk a magyar és a nyugati rádióban a magyarországi híreket a forradalomról. Nagy volt az öröm és nagyon reménykedtünk... A városban már megjelentek a bőrkabátos magyarországi ávósok. .. Úgy tudtuk, hogy Kádár is Ungvár közelében bújkál a “Hruscsov- dácsá”-ban. Már úgy látszott, hogy győz a magyar szabadságharc. De jött november 4. Már éjfél után sejtettük, hogy nagy baj van, amikor a városon keresztül elindultak a katonai alakulatok, a tankok dübörgésétől felébredt a város. A Szabad Magyar Rádiót hallgatta a családunk, amikor hajnalban jött a tragikus hír. Megrökönyödve hallgattuk a kétségbeesett és kétségbeejtő segélykiáltást... Akkor már tudtuk, hogy az 56- os szabadságharc sorsa meg van pecsételve. Nincs az az erő, amely meg tudná állítani a megszállókat, Nyugatnak meg nem voltunk fontosak. Hamarosan beindult a propagandagépezet, de az ellenforradalomról szóló meséknek mi persze nem dőltünk be. A kárpátaljaiak túlnyomó többsége (magyarok, ruszinok) tudta, hogy Magyarországon forradalom volt, szabadságharc. Évtizedekkel később szinte komikusnak tűnt nekem a magyar politikai életben az a jelenet, amikor Pozsgay Imre és társai hosszadalmas tanulmányozás után kénytelenek voltak beismerni, hogy 1956-ban mégis forradalom volt! Mi, ungvári srácok ezt már középiskolás korunkban tudtuk. Úgy emlékszem, november 4-én Ungváron gyakorlatilag bevezették a statáriumot, az utcákon fegyveres katonák járőröztek, de sok volt a felfegyverzett civil is. Még a 3-4 fős csoportokat is rögtön feloszlatták. Elkeseredés és félelem uralkodott a városban. Közben eljött az a nap - november 7-e —, amikor a szovjet rendszer legnagyobb ünnepét szokta tartani. Ezt mindig nagy felhajtással ünnepelték, nem volt kivétel Ungvár 1956-ban sem. Természetesen semmi kedvünk nem volt az ünnepléshez, de az iskolások jelenléte szigorúan kötelező volt. Mégis, törtük a fejünket, hogyan lehetne az ünnepüket egy kicsit elrontani. Az 1956-os évi felvonulás a rendkívül feszült légkör miatt a szokottnál jóval szerényebb volt. A felvonuló nép az Ung partján masírozott végig, az utca mindkét oldalán felfegyverzett emberekből álló folyosón keresztül. A több ezres kolonna élén mindig az iskolások meneteltek, és akkor úgy' adódott, hogy a mi 1-es számú iskolánk nyitotta a felvonulást. Közvetlenül elindulás előtt osztálytársaimmal, barátaimmal - Dankulinecz Lacival, Bródy Bandival, Majoros Lajossal, Neverkla Jenővel, Tóth Janival és néhány ruszin társunkkal (Milyovics M., Kucik M., Jankesz M.) - rávettük a többieket, hogy a tribün előtt ne hurrázzunk, ne ünnepeljünk. Meglepetésünkre nem volt nehéz meggyőzni az iskolásokat ... Elindult a menet, végigmasíroztunk az Ung partján, a Galagón, és kiértünk a proletárforradalom atyja nev ét viselő térre. Itt egy nagy emelvényen helyezkedtek el a vörös kokár- dás párt és kiszolgálóik vezetősége, és amikor odaértünk, hangerősítők segítségével elhangzottak a szokásos, a pártot és a rendszert lelkesen éltető zagyvaságok. Tőlünk elvárták, hogy erre díszlépésben, hangosan háromszoros hurrával válaszoljunk. Nagy volt a meglepetés, amikor a válaszunk elmaradt és helyette zord, megvető arcokat láttak. A felhívásokat megismételték, de megint csak csend volt a válasz. Háromszor is megpróbálkoztak, és ekkor valaki a 12 évesek közül nem tudta elviselni a nagy feszültséget, az idegei felmondták a szolgálatot, és magas, vékony hangon elkiabálta a hurrát, ami olyan komikus volt. hogy az iskolások között kitört a kacaj. Elégedetten láttuk, hogy sikerült kínos helyzetbe hozni a párt-urakat. Amikor továbbhaladtunk, a hangosbemondón hallottuk, hogy az egyik szervező magyarázkodott a “nagykutyáknak”, hogy valószínűleg nem gyakoroltunk, ezért van ez így... Utánunk sorban jöttek a többi ukrán-, orosz- és magyar nyelvű iskolák, és amire nem számítottunk: szolidaritásból ők sem hurráztak! így jól sikerült a kis ünneprontó akciónk! Ráadásként, visszatérve az iskola elé, néhány “szentképet” is összezúztunk... Ezek után iskolánk keletről jött kommunista vezetése tombolt. A tornatanárunk, aki felelős volt az iskolánk felvonulásáért, nyíltan ellenforradalmároknak nevezett minket, megtorlásokkal fenyegetett. Próbálkoztak annak felderítésével: ki volt a szervező, de nem jártak sikerrel. Betiltották az ünnepi iskolai rendezvényeket. Néhány nap múlva jobbnak látták elhallgatni az ügyet ... Kárpátalján akkor nagy volt a rokonszenv a magyar forradalom iránt, nemcsak a magyar lakosság részéről. Sok ruszin iskolatársunk, sőt, több keletről jött ukrán és orosz is megértéssel volt irányunkban, szimpatizált a magyar forradalommal. Az egyik Kelet-Ukrajnából jött tanárnőnk is, később titokban elmondta nekünk, hogy mindig együttérzett velünk. A forradalom leverése után Barcsay Tibor, Dankulinecz Laci, Bródy Bandi, Majoros Lajos, Choma Józsi barátaimmal titokban gyakran összehajoltunk és tárgyaltunk, mit
