Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-04-01 / 4. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. április zetben van, hogy sorsán békés és legitim úton változtatni nem tud, akkor a "politikai terrorizmus", mint eszköz erkölcsileg is elfogadható lesz. Nagyon vigyázni kell az érveléssel. A nagy protestáns mártír filozófus Bonhoffer, aki a Hitler elleni ellenállásban is résztvett és kivégezték, elfogadhatatlannak érezte az erőszakos megoldást. Von Staufenberg, aki a Hitler elleni merényletet elkövette, igen vallásos egyén volt. Hónapokig gyötrődött tette erkölcsi helyessége felett. Mikor egy ilyen emberi szörny elleni merényletről van szó, könnyen kimondjuk az egyszerű ítéletet "Helyes!", "Jogos!". Erre mondja Krisztus, hogy "az Ember beszél belőled és nem az Isten". Ugyanis ezzel a gonosznak is elismerjük a jogát hasonló eszközök alkalmazására. A zsarnok önvédelemből lép fel azok ellen, akik rendszerére nézve veszélyesek. Megsemmisíti azokat még akkor is, ha egyébként ártatlanok. Felhatalmazva érzi magát a legkegyetlenebb eszközök alkalmazására. Ugyanis aljas eszközök haszná-latá- val a "fogat fogért" ószövetségi elvét, vagy ha jobban tetszik "az erőszak jogát" szentesítjük. Nem vitás, hogy a "tartsd oda a másik orcádat is" egy olyan követelmény, aminek betartása emberfeletti jellemet kíván. De kérdem Krisztussal, mi érdem van abban, ha csak olyat cselekszünk, ami köny- nyű, mert emberi természetedből fakad? Mivel az 1956-os magyar forradalmat mi magyarok szabadságharcnak minősítjük, ezért meg kell vizsgálnunk, hogy ebből a szempontból jogosan tartunk-e igényt erre a névre? A kérdést az dönti el, hogy az előbb felvetett érv alapján a szabadság kivívása érdekében használtak-e a magyar szabadságharcosok aljas eszközöket? Jogos-e a szovjetnek a mi fiainkat terroristáknak minősíteni? Határozottan kijelenthetjük, hogy NEM! A szinte fegyvertelen fiataljaink ellen a Szovjet hadsereg és magyar csatlósai indítottak kifejezetten katonai jellegű támadást. Tehát ártatlan áldozatok csak magyar részről voltak. Ezt nem a magyar elfogultság mondatja velem, hanem a tényeket ismerő szemtanú. Egy minden eszközzel célratörő forradalom ugyanis az ellenfél vezetőinek a legyilkolásával kezdődik. A mi szabadságharcunkban egy kommunista vezető sem vesztette életét. Szabadságharcosaink sokszor még a nép tiltakozása ellenére is védelmébe vették az ávosokat, amit magam szemével láttam. A Corvin-közben az elfogott orosz katonákkal szemben a legemberségesebb bánásmódot tanúsították. Nem szerveztek kommandókat az ávos hozzátartozók, vagy orosz diplomata családtagok kivégzésére még akkor sem, mikor minden összeomlott. De még csak anyagi előnyök utáni kapzsiság sem homályosí- totta el az egyetlen célt, a szabadságot! A vereség után pedig nem szerveztek külföldön, mint azt sok más úgynevezett szabadságharcos csoport tette és teszi, terroralakulatokat szovjet követségi alkalmazottak ellen. Nemrég tárgyalta az emigráns magyar sajtó az emigráció érdemeit és mulasztásait. Nekünk külföldön élő magyaroknak talán legnagyobb mulasztásunk, hogy ezt a nemes lelkületű forradalmat nem tudtuk döntő értékűnek elismertetni a világ közvéleménye előtt. Hirdettük a hősiességet a barikádokon, de nem tudtuk megértetni, hogy a legnagyobb hősiesség a szabadságharcunk emberséges mivoltának megőrzése volt. Ez a magatartás viszont nemzeti karakterünkből fakad. Mi nem támadtuk hátba a németeket annak idején, mikor az adott körölmények kö-zött az hasznos lett volna. Ezt nem is értette meg a Nyugat, s nem bocsátotta meg a Kelet. Nekünk is lett volna alkalmunk nép-tisztogatásra a "szent cél" nevében, de nem tettük. Azokat akik ezt az erkölcsi normát megszegték a magyar igazságszolgáltatás vonta felelősségre. Az ilyen magatartás a gyakorlati világ szempontjából érthetetlen. Mégis ez az egyetlen erkölcsileg helyes út. Rövid távon az erőszak hatásosabbnak tűnik, de a Deák Ferenc-féle passzív rezisztencia, ugyanúgy mint később Gandhi passzív ellenállása is célravezetőnek bizonyult. A magyar forradalom nem ötvenhatban, hanem csak nyolcvankilencben hozta meg a gyümölcsét. Sajnos akkorra már az a lelki fellángolás, ami nemzetünket ötvenhatban vezérelte, kiégett. A magyar lovagiasság, mely egy nagyon ősi erkölcsi gyökérből fakadt, elsorvadt. Az erkölcsi nagyság, amit Mindszenty kardinális olyan szépen fejezett ki kiszabadítása alkalmával, hogy "nem él szívemben harag senki iránt" feledésbe ment. Ma úgy néz ki, hogy azokat a népeket tekintjük mintaképnek, akik nem jobbat, csak többet akarnak, akiknek nem szebbre, csak szórakoztatóbbra van igényük és akik az erőszakos eszköz sikerében hisznek csupán, mert elvesztették hitüket az erkölcsi győzelem nem látványos, de egyedül maradandó értéket képviselő erejében. PÁLYÁZATI HIRDETMÉNY A SZABAD MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK SZÖVETSÉGE 1956 negyvenedik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdet olyan művekre, amelyeknek tárgya a magyar forradalmi szabadságharc. A műfaj kötetlen: a tíz ritkán gépelt oldalterjedelmet meg nem haladó írások lehetnek elbeszélések, novellák, visszaemlékezések vagy esszék. A pályázaton bárki résztvehet, egyetlen feltétel, hogy a cselekmény 1956 őszén játszódjék és összefüggjön a forradalommal. A pályázat célja, hogy ébrentartsa Ötvenhat eszméit és a művekből kitűnjék, kire milyen hatással voltak az akkori események. A pályaműveknek 1996. szeptember 30.-ig kell beérkezniük az Amerikai Magyar Újság címére. Az eredmény a SZMUSZ 1996. novemberi közgyűlésén kerül kihirdetésre. A pályadíjak: I. díj 250 dollár, II. díj 150 dollár, III. díj 80 dollár. Az első három helyezett műveit az AMÚ közreadja. A SZMUSZ elnöksége KÉRJÜK, KIOLVASÁS UTÁN NE DOBJA EL LAPUNKAT, ADJA ÁT ISMERŐSÉNEK, HÁTHA Ő IS MEGKEDVELI ÉS ELŐFIZET RÁ.
