Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
1996. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 II. rész Legutóbb ott szakítottam félbe a rendszerváltásról szóló elmélkedésemet - melyhez, hogy emlékeztessem rá olvasóimat, egy hazai lapban megjelent cikk adta az impulzust amikor annak a véleményemnek adtam hangot: értelmetlen igyekezet összehasonlítgatni, kik tettek többet a rendszerváltásért, az emigránsok-e vagy az otthoniak, mert egyrészt mindkét oldal megtette, ami tőle tellett, másrészről viszont e téren egyik fél sem dicsekedhet különösebb érdemekkel. Mint azt már a múltkor is kifejtettem, önáltatás lenne abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a fordulat bekövetkezésében döntő szerepe lett volna akár a hazai ellenzék harcainak, akár a határokon túli emigráció igyekezetének. Tudomásul kell vennünk, hogy a rendszer- változás, illetve a kommunizmus bukása külső körülmények hatására következett be s amivel ehhez az otthoni ellenállók és az emigránsok hozzájárultak, az nem volt számottevő. Bár véleményem szerint a Szovjetuniónak a dominóeffektust elindító összeomlása gazdasági okok miatt akkor is bekövetkezett volna, ha a Vasfüggöny mögött egyetlen ellenzéki sem vállal kockázatot és a szabad világban egyetlen emigráns sem áldozza pénzét-idejét-energiáit a vörös métely elleni küzdelemre, elismerem: túlzás lenne lebecsülni a népek szabadságvágyának történelemformáló hatását és tagadni azt, hogy a belső erjedés is gyorsította azt a folyamatot, amely végül a rendszer összeomlásához vezetett. Az ugyan első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy az un. szocialista szisztéma hosszú távon életképtelen és magában hordja a bukás csíráit, azt azonban senkisem tudhatta, hogy a kommunista rendszerek erőszakszervezeteik segítségével meddig tudják fenntartani az hatalmukat és hogyan képesek meghosszabbítani uralmukat? Hiszen, jóllehet a közgazdászok már az ötvenes években megjósolták, hogy ennek csőd lesz a vége, sokan féltek attól, hogy ez az idegen megszállás is eltart annyi ideig, mint a török hódoltság és ott voltak a példák: a berlini, a budapesti és a prágai felkelések brutális leverése. Tagadhatatlan hát, hogy az események felgyorsításához, a vég előbbrehozatalához jelentősen hozzájárultak a "szocialista tábor" (koncentrációs láger) egyes barak- jaiban működő ellenzéki csoportok. De nem elhanyagolható annak a tevékenységnek a hatása sem, amivel az egyes emigrációk külön-külön (így a magyar emigráció is) és együttesen, pld. a Rabnemzetek Szövetsége, Human Rights Committee és különböző más nemzetközi szervezetek, fel- szabadítási bizottságok révén járultak hozzá a kommunizmus életének megrövidítéséhez. így míg az ellenállók tevékenysége és az össznépi elégedetlenség belülről gyöngítette a diktatúrák kormányait és tágította a réseket a börtön-falakon, addig az emigránsok kívülről végezték ugyanezt a munkát. S e kettő nemcsak hozzájárult az események felgyorsulásához, de ki is egészítette egymást. Mint ahogy már múltkori elmefuttatásom befejező mondataiban is elismertem, nem kétséges, hogy a nehezebb részt az otthoniak vállalták. De persze az emigrációban sem volt fenékig tejfel az élet, csak éppen a nehézségek máshol mutatkoztak. Az ötvenhatos forradalom leverése utáni tragikus napokban, amikor mindenkiben felmerült a menni vagy maradni dilemmája, járta Budapesten egy keserű mondás: az maradt, aki szerette a kalandokat. Igen, hogy valaki 1956 után maradjon, ahhoz valóban vállalkozó szellem, kockázatokkal és veszélyekkel szembenéző elszántság kellett, szinte több, mint az elmenetelhez. Mert akkor a Nyugat, hogy lelkiismeretét elaltassa, tárt karokkal várta a menekülőket és mindent megadott számukra, amit csak lehetett: a fiataloknak tanulási lehetőséget, ösztöndíjakat, az idősebbeknek állást, lakást, segélyeket. Szinte kézről kézre adták akkoriban a magyar menekülteket és büszke volt az a város, amelyiknek jutott közülük néhány. A lelki problémákon kívül tehát a forradalom menekültjeinek mással nemigen kellett megküzdeniük. Nem úgy a későbbieknek. Tudom, mert hosszú évekig gyűjtöttem az erőt ahhoz, hogy nekivágjak a bizonytalannak, amíg végre rászántam magam erre a lépésre -- 50 éves fejjel, nyelvtudás, szakma és kapcsolatok nélkül -- és ennyi ideig küzdöttem otthon a kalandokkal, a viszontagságokkal. Amíg aztán egy napon betelt a pohár és elég lett a pofonokból, a mellőzésekből, a harmadrendű állam- polgárságból, a megfigyelésekből, a képmutatás és főleg a tétlen tűrés kényszeréből s hátat fordítottam a naponta újabb és újabb meglépéseket tartogató izgalmas életnek, hogy megpróbálkozzam nyugaton. Hiszen ennél rosszabb már nem lehet -- bíztattam magam. Hát hogy rosszabb volt, azt nem mondanám, de hogy könnyű sem volt, az biztos! A világ pár év után belefáradt a jótékonykodásba, innét is, onnét is újabb s újabb menekültáradat lepte el az utakat és nemcsak a sorompók, de a szívek is becsukódtak. Bizony a hetvenes években már nem várták a menekülteket tárt karokkal, mindenkinek magának kellett megküzdenie a kezdet problémáival és a menekültsors, a megkapaszkodás, az egzisztenciateremtés egyre nehezebbé vált. (A "45 utáni "dipisek" küszködésére most nem térek ki, mert tudjuk: az ő megpróbáltatásaik senki máséhoz nem hasonlíthatók.) iiiiiiiiiiiflf:
