Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
1996. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 pld. egy jól szervezett tüntetés, egy méltóságteljes ünnepség, egy hatásos beadvány a szavazatokra vadászó képviselő címére, egy angol- vagy németnyelvű tájékoztató cikk, vagy csak maga a hétköznapi "lobbyzás" valamelyik nyugati állam törvényhozásában. S ezen a téren nincs szégyelnivalója az emigrációnak: pénzt, energiát, időt nem kímélve épített ki kapcsolatokat és egy-egy sikeres akciónak még a befogadó ország sajtóján túl is visszhangja támadt. Amitől a világ ugyan nem változott meg és a Szovjetunió sem dőlt saját dugájába, de a sok apró csepp is hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus eresztékeiben már évtizedek óta recsegő-ropogó rozoga építménye alámosódjék és végül összeomoljék. És ezt a munkát csakis az emigráció végezhette, mert a hazaiak el voltak zárva a Nyugattól, a szabad szólás lehetőségétől és a Vasfüggönyön alig szivároghatott át őszinte szó. (Zárójelben hadd jegyezzem ide azt a hármas követelést -- ezt szabta egyébként könyvei otthoni újrakiadásának feltételéül Márai Sándor is --, amit az emigráció négy évtizeden át soha sem szűnt meg hangoztatni és tudatosítani: a szovjet megszálló csapatok kivonulása, a többpártrendszer visszaállítása és szabad választások tartása. Mindez megvalósult 1989-ben.) Sajnos - mint már fentebb utaltam volt rá - a nyugati magyarság e tevékenysége nem találkozott osztatlan örömmel otthoni körökben. Sokan békességüket és a lassú liberalizálódás vívmányait (?) féltették a nyughatatlan emigráció aktivitásától és szerették volna, ha nem is kellene hallaniok ilyesmiről. Amikor egyrészről sok-sok olyan levelet kaptunk idekint, amelyeknek írói azért hálálkodtak, hogy az emigrációs lapok óriási kerülő utakon hozzájuk eljutott, agyonolvasott foszlányaiból tudták meg az igazságot és ez tartotta bennük a lelket, ugyanakkor számos olyan levelet is hozott a posta, melyeknek küldői ingerülten kikeltek azellen, hogy beleüssük az orrunkat az ő ügyeikbe és ezzel bajt okozzunk nekik. Soha sem felejtem el, hogy amikor 1970-es eljövetelem után két évtizeddel, 1989-ben először jártam látogatóban otthon, rokonságom több tagja rámtámadt: ne politizálgassunk mi odakint felelőtlenül az ő rovásukra, mert az orosz csapatok még ott vannak Magyarországon és ki tudja, nem fordulnak-e visszájukra az események. (1989-ben még valóban nem lehetett tisztán látni, hová fejlődnek a dolgok és a régi beidegződések alapján az óvatosak még tartottak az oroszoktól.) A szolga- lelküségnek e jelei mindig elszomorítottak, de megértettem, mert magam is végigcsináltam több mint két évtizedet a kommunizmusban és ezalatt sok cifra esetet, gyáva megalkuvást láttam. De erről majd még később. Amit az otthoniak tehettek a rendszerváltás érdekében, az éppúgy közvetett cselekvés volt, mint az a feladat, ami más síkon az emigrációra hárult, de jelentőségben nem maradt el attól. Az otthoniak szerepe arra korlátozódott, hogy a hamu alatt élesszék a nemzeti öntudat parazsát, ápolják a magyar kultúrát és a nemzeti hagyományokat, őrizzék a nemzeti érzést és a család egységét, megüljék a nemzeti ünnepeket és vigyázzanak a nyelv tisztaságára. E készenléti állapot fenntartása mindennél fontosabb volt, mert ha nem is vitte előre a rendszerváltozás ügyét, annak elfogadására teremtette meg az alapokat. Sajnos a legutóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy ezek az alapok nem a legszilárdabbak, mert a magyar társadalomnak még a nemzet jövőjéért aggódó és azért felelősséget érző része sem tett meg e téren mindent, amit megtehetett volna. Jóllehet, tudok családokról, ahol minden év október 23-án gyertyát gyújtottak a forradalom emlékére és templomba járni sem féltek, a nagy többséget sikerült a kommunizmusnak úgy átnevelnie, hogy az anyagi boldogulás és a megélhetési gondok mellett már nem maradt ideje a magyarság sorsproblémáival törődni. Micsoda megdöbbenést jelentett például számomra, amikor első hazalátogatásomkor azt kellett látnom, hogy legjobb barátaim még arról sem tudnak - mert, mint mondták, kívülesik érdeklődési körükön —, hogy a magyar nép létszáma 15 esztendő óta évről-évre fogy és ezellen tenni kellene valamit. A legutóbbi hazai események azt bizonyítják, hogy az otthoniak közül legtöbben (önhibájukon kívül) nemcsak hogy nem tehettek sokat a rendszerváltásért, de még azoknak a feltételeknek sem feleltek meg maradéktalanul, amelyekkel módjuk lett volna előkészíteni a talajt a változásokhoz és megalapozni a népben a készséget azok elfogadásához. Az emigráció érdeklődési körén semmisem esett kívül, ami a magyarság megmaradásával kapcsolatos. Lélektani tény, hogy minden idegen közegben elszigetelten élő kis közösség féltőbben óvja nemzeti sajátosságait, intenzívebben ápolja nemzeti hovátartozásának érzéseit, mint ahogy annak egy nagy egység tagjai szükségét érzik. Ez áll az emigrációra is: ahol mindenki magyarul beszél, ott senki sem érzi kincsnek a magyar szót s ahol mindennapos egy háromszínű zászló, ott látása nem dobogtatja meg úgy a szívet, mint ahol csak ritkán találkozhat vele az ember. Ezek azonban csak külsőségek, bár nem elhanyagolható külsőségek. De például a magyar nyelv ápolása terén én több jó pontot adok az emigrációnak, mint az otthoniaknak. Ez persze ellentmondásnak tűnik és most nem a clevelandi Mari nénik angollal kevert "mangol" konyhanyelvére gondolok, hanem arra, hogy a nyugati magyar lapokban kevesebb nyelvrontást lehet találni, mint amennyibe a hazai lapok oldalain lépten-nyomon beleütközhet az olvasó. És az élőbeszéd sem kivétel: a pesti utca emberének nyelve hovatovább a már fél évszázada Clevelandben élő Mari néni mangoljánál is rosszabb keveréknyelvvé válik és több lesz benne a rosszul kiejtett angol szó, mint a magyar. (De mit várunk az utca emberétől, hiszen ha valaki felnéz a cégtáblákra, tényleg nem tudja, Amerikában van-e vagy Magyarországon?) A televízió nyelvére és a sajtó munkásainak "irályára” most csak azért nem térek ki, mert ezek külön fejezetet érdemelnek, legyen elég egyelőre csak annyi, hogy szegény magyar nyelvünk meggyalázása és keresztrefeszítése néha bizony fáj az embernek. Még itt a távoli Amerikában is... Dehát nem nyelvészkedni akarok most s ez a mellékvágány csak arra volt jó, hogy érzékeltessem: az emigráns az idegenben jobban ragaszkodik nyelvéhez, mint
