Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
1996. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 STIRLING GYÖRGY: EGY RENDSZERVÁLTÁS ANATÓMIÁJA-Kinek az érdeme ?... A Magyar Nemzet december 21-i számában érdekes olvasói levél ragadta meg a figyelmemet. Dr. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára "Ki tett többet a rendszerváltásért?" címmel boncolgatja azt a kérdést, hogy az otthonmaradottaknak, vagy a nyugatra kényszerült emigránsoknak jár-e több "credit" azért, hogy Magyarországon rendszerváltás történt? Talán meglepő lesz, ha azzal kezdem: véleményem szerint sem egyik, sem másik oldal nem könyvelhet el érdemeket azért, hogy rendszerváltás (vagy rendszerváltozás) történt hazánkban. Ami ügye nem elszigetelt jelenség volt, hanem egyszerre következett be a "szocialista tábor" valamennyi országában, sőt ugyanakkor a Szovjetunióban is s az összefüggés nyilvánvaló. Mert ha Moszkva hatalma nem roppan meg a rákényszerített amerikai fegyverkezési verseny következtében, ha nem jut csőd szélére a kommunista gazdaság és ha technikailag nem marad le végzetesen a nyugati fejlődés mögött, tehettek volna a Vasfüggöny mögötti országok népei akármit, próbálkozhattak volna a diktatúra alatt élő országok ellenzékijei és "máskéntgon- dolkozói" (beleértve az orosz ellenzékieket is) bármivel, kockáztathatták volna az életüket és szabadságukat (mint ahogy sokan tették is), mégsem omlott volna össze a szovjet gyarmatbirodalom. Belátható időn belül nem dőlt volna le a berlini Fal és a mai nemzedékek életében aligha nyerték vissza szabadságukat a hajdani vazallus országok. Ne ringassa magát senki illúziókba: ha nem inog meg gazdaságilag az agyaglábú óriás, hiába próbálta volna szétfeszíteni a zsarnokság bilincseit az elnyomottak szabadságvágya, hiába lett volna minden elégedetlenség, zúgolódás, szervezkedés vagy akár lázongás, az állig felfegyverzett diktatúráknak még mindig lett volna elég ereje ahhoz, hogy elfojtsák a forrongást. Ugyanúgy, mint ahogy leverték a berlini felkelést, a-magyar forradalmat, a prágai tavaszt és számos más próbálkozást, összeesküvést és lázadást, amelyekkel évtizedeken át hazafiak ezrei, tízezrei vagy talán milliói tettek kísérletet az elnyomó hatalom megdöntésére. Magyarországon éppúgy, mint a többi leigá- zott országban. Elmúlt már az a romantikus kor, amikor vakmerő forradalmárok a népet fellázítva, egy szál karddal megingathatták a zsarnokok uralmát és letaszíthatták a trónról a gyűlölt despotát. A technika és a megalkuvások századában, amikor a hatalom az orwelli víziókat is meghaladó módon képes ellenőrizni - elektromos műszerekkel és besúgói hálózata révén - állampolgárainak még legtitkosabb gondolatait is, naivság lenne azt képzelni, hogy néhány ellenzéki megváltoztathatta volna a Vasfüggöny mögötti világot. Lehet, hogy kiábrándító amit mondok, de a kelet-középeurópai rendszerváltozásokhoz vajmi kevéssé járultak hozzá a belülről kiinduló erőfeszítések és hogy összeomlottak a kommunista diktatúrák, az 99 százalékig külső erőknek, a nagyhatalmak közti gigászi gazdasági erőpróbának tulajdonítható. (Aminek eredményét már a nyolcvanas évek elején pontosan kiszámították az amerikai szuperkomputerek és a végkifejletet egy-két éves tűrési határral megjósolták. Az előreszámításokról persze időben értesültek Moszkvában is s az ezek nyomán eldöntött új kurzus "terméke" volt Gorbacsov, a peresztrojka és a glaznoszty, a kommunizmus megreformálásának kísérlete, majd az izlandi, illetve máltai deferálás s az ezt követő kivonulás Közép-Európából.) Isten ments, hogy lebecsüljem azt a hallatlan erőfeszítést, amit a Kremlből irányított bábkormányok meggyöngítéséért tettek az elnyomott népek. Illetve pontosabban az a néhány ezer, százezer vagy tán millió önfeláldozó ellenzéki polgár, aki nemcsak úgy "állt ellen", hogy zárt ajtók és gondosan lefüggönyzött ablakok mögött szűk családi körben zsörtölődött és szidta a rendszert, dohogva csóválván fejét, hogy - úgymond - "ejnye, ejnye, ebből még baj lehet", hanem valóban tett is valamit a rendszer hitelének és hatalmának aláásására, esetleg megdöntésére. Átgondolt passzív rezisztenciával, az ellenállás szellemének szításával, esetleg olyan ellenzéki aktivitással, mint a diktatúra (vagy jelenségeinek) burkolt kritikája és a jogtiprá- sok tudatosítása, végül földalatti irodalommal, szamizda- tok terjesztésével. Itt persze meg kell különböztetnünk az igazi, spontán és őszinte ellenzékiséget a mindenütt fellelhető álellenzékiek tevékenységétől, azokétól, akiket a kulisszák mögül olyan körök mozgattak és irányítottak, amelyeknek az volt az érdekük, hogy a társadalom szemében azok váljanak hitelesekké, akik biztosíthatják a sima átmenetet és akiktől hatalomváltás esetén nem kell tartaniok a volt kommunistáknak. Ezek voltak azok az "ellenállók", akik úgy terjesztették a rendszert szőrmentén bíráló illegális nyomtatványokat, hogy címüket közzétették a sajtóban, a sza- mizdatokat bárki számára nyitva álló butikokban árulták és ha néha meg is gyűlt a bajuk a hatóságokkal, az üldöző rendőrök sohasem érték utói őket. Ha pedig mégis büntető intézkedésre került sor, egy-két felszerelési tárgy elkobzásával, pénzbüntetéssel vagy rendőri felügyelettel mindig megúszták az ügyet. Hja tempóra mutantur: a nyolcvanas évek végén már öröm volt ellenzékinek lenni. A