Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. december HAZA TALÁLÁS Huszonhat év után hazatelepülni - nem mindennapi élmény. Negyedszázadnál több időt tölteni Amerikában, aztán máról-holnapra visszamenni az elhegyott szülőhazába: bizony komoly lelki megrázkódtatás, de nagyon is pozitív értelemben. Más emberek, más szokások, más életkörülmények. Más? Mihez viszonyítva más? Hiszen abba jöttem vissza, amit 1970 őszén keserű szívvel odahagytam, amitől úgy búcsúztam el, hogy soha többé nem látom. Mert az, aki ezelőtt két- három évtizeddel vett kezébe vándorbotot és még frissen élt benne az ötvenhatos forradalom világméretű cserbenhagyásának kiábrándító emléke, az legvérmesebb emigráns-álmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy a magyarországi rendszer valaha annyira megváltozik, hogy ő vissza-, illetve hazamehet. Népköztársasági engedély, csillagpecsétes vízum nélkül, nem mint turista, hanem mint teljes jogú állampolgár, és nem a rendszer kegyéből, ahogy a kádári "konszolidáció éveiben a hídépítő kétlakiak hazasonfordáltak, hanem emelt fővel és főleg tiszta lelkiismerettel. Márai Sándor mondta néhány évvel halála előtt, amikor az önigazolást kereső posztkommunista hazai kultúrpolitika tétova kísérletet tett arra, hogy elhúzza szája előtt a mézesmadzagot és haza csábítsa színdarabjai bemutatására, könyvei kiadására: - Én nem megyek haza állszakállal... Nos én sem mentem haza állszakállal: nem odalog- tam be saját hazámba bűnbánó arccal, hogy kegyet gyakorolhasson velem a rendszer, de két hét múlva ajtót mutasson, mert lejárt a vízum határideje. Engem nem vitt rá a lélek, hogy önbecsülésem árán kopogtassak a washingtoni követség ajtaján, annak a rendszernek képviselőjétől kérni beutazási engedélyt, mely rendszer legalitását sohasem voltam hajlandó elismerni. Hogy a börtönben lévő hozzátartozókat akkor is meg kell látogatni, ha annak az ára, hogy szóba kell állni a smasszerekkel? A hasonlat sántít s én inkább Mindszenty József intéséhez tartottam magam: "Ne járjatok haza! A farkas báránybőrben is csak farkas marad." De Mindszenty elnéző volt azokkal szemben, akik szeretteik betegágyához, vagy temetésre utaztak haza, csak éppen szelid rosszalással csóválta a fejét: - Hogy egyeseknek hány édesanyjuk van!... Aztán egyik napról a másikra megroggyantak a falak, le hulltak a zárak: lehetett már utazni korlátozás nélkül és alig telt bele néhány hónap, formálisan is megszűntek azok a jogszabályok, amelyek eddig megnehezítették a hazautazást. Sokan arra számítottak, hogy megindul a tömeges hazatelepülés: mindazok, akik az elmúlt évtizedekben politikai okokból jöttek el otthonról, visszaköltöznek hazájukba. Ám ez elmaradt. Hogy miért, annak több oka is volt. A politikai emigránsok zöme fölött eljárt az idő, megöregedtek, felnőtt mellettük egy második és harmadik generáció, a gyermekektől és az unokáktól pedig nem volt könnyű megválni. Az életük alkonyán nyugdíjas éveiket élő emigránsoktól pedig aligha lehetett kívánni, hogy vállalják egy átköltözés, egy újabb újrakezdés nehézségeit. így aztán legtöbben maradtak és csak szórványos hazaköltözködésekről lehetett hallani itt-ott. Kezdetben sokaknak kedvét szegte, hogy a hazai rendeletek csak lassan alkalmazkodtak az új helyzethez és bürokratikus akadályok nehezítették a hazatérni szándékozók első lépéseit. Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy a politikai emigráció várt a hívó szóra, amely végül is egyetlen felelős politikus szájából sem hangzott el. Igen, vártunk egy gesztusra azok részéről, akik velünk ellentétben kitartottak ugyan a hazában, de akiknek kompromisz- szumok sorozata árán kellett átvészelniük a kommunizmus évtizedeit, hogy megérhessék a világpolitika alakulása folytán bekövetkező, számukra igazi felszabadulást hozó fordulatot. Az ennek érdekében évtizedeken át munkálkodó emigráció ezekután joggal várta volna el, hogy a kettős hűség elismeréseképp, a Hazához és az elvekhez való hűség méltánylásául megkapja azt a geszrtust, ami alkalmas lett volna arra, hogy áthidalja a magyarság nyolcadik törzse és a hazaiak között keletkezett szakadékot. Ez azonban sohasem történt meg. Magam is átmentem mindazokon a fokozatokon, amelyekkel az 1989-es rendszerváltás kezdetétől minden olyan emigránsnak meg kell küzdenie, aki soha sem illeszkedett be igazán annak az idegen országnak a társadalmába, ahol menedéket talált és külföldi tartózkodását mindig átmenetinek, ideiglenesnek tekintette. Számos álmatlan éjszakát okozott ez és lelkiismereti konfliktust ami abból adódott, hogy ha két és fél évtizeden át többszáz cikkben hangoztattam azt, hogy azért jöttem el hazámból, mert még a puszta jelenlétemmel sem akartam szolidaritást vállalni a törvénytelen rendszerrel, akkor ebből logikusan következnék: ha többé ez a rendszer nem létezik, semmi sem állhat útjába a hazamenetelemnek. Ha nem ezt teszem, önmagámmal, 26 év alatt hangoztatott elveimmel kerülök ellentétbe. Amikor ezt így végiggondoltam, már el is dőlt további sorsom és csak a terv lebonyolítása, a gyakorlati megvalósítás maradt hátra. Annak számára, akinek családja van, ez szinte megoldhatatlan problémát okozott volna, de hiánya nálan előnyösnek bizonyult. Amennyire megértem, hogy nehezen szánhatná rá magát a hazatelepülésre az, aki gyermekei és unokái révén már beépült az amerikai társadalomba, úgy jelentett számomra könnyebséget az egyedüllét, az, hogy egyetlen fiam már saját lábán is képes megállni és nem szorul rám. A döntés megtörtént és a végrehajtás sem késett soká. Hazaérkeztem! Hogy ez több mint negyedszázad után mit jelent, azt nehéz pár mondatba belesűrítani, a benyomások áradatát megfogalmazni pedig szinte lehetetlen. Érdekes összehasonlítások özöne kínálja magát, már- csak azért is, mert mielőtt disszidáltam volna, 25 évet töltöttem otthon, a diktatúrában, majd ugyanennyi időt az emigrációban és most ismét otthon kísérhetem figyelemmel az élet alakulását. Rendkívül érdekes párhuzamok adódnak, amelyek tengelyében az ötvenhatos forradalom
