Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1996-12-01 / 12. szám

4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG deklődni fog, s nem tudta, mit mondjon neki. Nem érdeklődött. Mindössze a keresztnevét kérdezte meg, hogy illően meg tudja szólítani, aztán kedvesen kinálgat- ta. Pihenhet is egy-két órát, mondta, vagy ha szoptatnia kell, tegye nyugodtan, ő majd átmegy a másik szobába, hogy ne za­varjon... Azt azért megérdeklődte, fiú-e vagy lány a picike, s hogy nehéz volt-e a szülés. Ezek olyan kérdések voltak, amelyekre válaszolni kellett, hiszen büszkeségét is elárulhatta: — Fiú. Egészen nagy súllyal született. Máris olyan, mintha három-négy’ hetes lenne... Es makkegészséges! István­nak hívják, bár sokan mondták a kórházban, hogy ez túl egy­szerű név, nem divatos... -- tette hozzá Anna szégyenlősen, várva a nénitől a véleményt. — Egyszerű9 Nem. egyszerűen magyar! Igazán ma­gyar. Hála Istennek, hogy így hívják! Az ember már meg sem tudja jegyezni a szomszédok és ismerősök gyerekeinek a nevét. Sose hallottam olyanokat, amilyeneket ma adnak a gyerme­keknek! Lassan már a régi szép magyar nevek számítanak rit­kaságnak! - áradt a néniből, akiről közben Anna azt is meg­tudta. hogy őt Mártának hívják. Úgy látszott, ez a név-téma a kedvencei közé tartozott, sugárzott belőle az elégedetlenség, s az István név iránti meleg szeretet. A tea elfogyott. Mondani kellett volna valamit, vagy talán elindulni Anna mereven ült a fotelben, s nem tudta, mi­tévő legyen. A néni kipakolt a konyhába, majd visszaült a szemközti fotelbe Végül ő törte meg a hosszú hallgatást, mint­ha kitalálta volna zavarban lévő vendége gondolatait:-- Merre megy most? Hová tart a kicsivel? Váija vala­hol valaki? Anna nem tudott felelni Nagy szemeket meresztett Márta nénire lassan ismét fátylat szövő könnyein át. Végre si­került annyit kinyögnie: — Nem tudom... -- aztán újra kitört belőle a hangos zokogás. — Nyugodjon meg. kedves. Nem elküldeni akarom és nem akartam megbántani. Nem tudhattam, hogy egy csecse­mővel, Karácsony Szent Estéjén valaki úgy áll az utcán, hogy' nem tudja, hová megy! - Megrendült Láthatóan maga sem értette a dolgot, bár nagyon összefüggően mondta el, amit gondolt. Mégis, mintha csak a most kimondott szavak tuda­tosították volna benne a másik nő, egy fiatal anya súlyos hely­zetét. Nem kíváncsiskodott, ami egy idős hölgytől igazán nagy teljesítménynek tűnt. Inkább azon töprengett, mit csinálhatna Azt sem tudja, ki ez a nő. habár nem néz ki csavargónak. Csi­nos, ápolt, de nagyon kétségbeesett. Persze, érthető, ha azt sem tudja, hová menjen... -- morfondírozott magában Márta néni Annában is elindult valami. Megszólalt, mert tudta, mondania kell valamit. S ha mondania kell. akkor már az iga­zat mondja, hátha megkönnyebbül legalább. Eljutott abba az állapotba, amikor beszélnie kellett valakivel, valakinek, kü­lönben megfullad. Csak elkezdeni volt nehéz, az első szavak kimondása után már bővizű forrásként törtek fel belőle az ese­mények. — Nem tudom, hová mehetnék. Nincs hová mennem. Szüleim messze vidéken élnek, egy kis faluban. Semmiről nem tudnak. - Márta néninek az jutott az eszébe: ez a lány mege­sett, s most szégyelli. Szüleit nem akaija szégyenbe hozni. Sze­gény! De azért vigyáznia kellett volna magára! - Nem mege­sett lány vagyok -- folytatta Anna, mintha csak a néni gondo­lataira válaszolna. - Annál sokkal rosszabb! Megtévedt és megtévesztett. Egyetemre jártam itt Pesten. Sok pénz kellett. Nemcsak az iskolához, a lakásbérléshez, de ruhákra, köny­vekre, színházra, mozira. Tetszik tudni, az meber ilyenkor élni akar. Amíg fiatal. Volt egy' udvarlóm is. Rendesnek látszott, szerettük egymást, de pénze neki sem volt elég. Egy szer beállí­tott hozzám egy "barátjával", s arról beszélgettünk, hogy egyre jobb üzlet a bérszülés. Egy pillanatra elgondolkozott, de az öregasszony nem szólalt meg. Úgy tűnt, fel sem fogja, miről beszél a lány, pedig rendkívüli érdeklődéssel figyelt rá. Anna. talán saját gondo­lataitól, lebiggyesztette a száját és zavartan, erőltetetten fel­nevetett:-- Tetszik tudni, nem sokkal a beszélgetésünk előtt láttam a tévében egy műsort. Késő este ment. Olyan szépen be­széltek erről az egészről az "okosok"... "Dajkamama", így mondták. Arra. aki kihordja és megszüli a másik nőnek a gye­reket... Ugye, milyen szép becézése az aljasságnak? - nevetett ismét gúnyosan, majd némi szünet után folytatta. -- Aztán egyre többször esett szó erről, és Ádám, az udvarlóm egyszer felvetette, mi lenne, ha én is vállalnék ilyen bérszülést? A meddő házaspárok minden pénzt megadnak érte, csak azt a néhány hónapot és persze a szülést kell kibírnom. Mindent a megrendelő fizet! Még az egészséges táplálkozásomat is, hogy’ az általam kihordott csecsemőjük makkegészséges legyen. Hát az is lett! - mondta hetykén, de nem nézett a gyerek felé, aki békésen aludt azóta, hogy kibontotta.- Előbb ellenkeztem, de aztán az a bizonyos barát egyre gyakrabban jött, egyre csak duruzsoltak és Ádám is egy­re biztatott: megoldódna minden gondunk. Sokkal előbb ösz- szeházasodhatnánk. még közös lakásra is futná a pénzből, nem kellene külön-külön albérletben nyomorognunk... Egy' idő után igent mondtam a kedvéért. Végül is, csak néhány hónap, aztán megszülöm, átadjuk a "megrendelőnek" és elfelejtem az egészet, gondoltam, aztán boldog leszek... Megegyeztünk. Adám is jelen volt, aláírta a papírokat, mint tanú. Letették az előleget és én elmentem a megbeszélt időben a műtétre: a be­ültetésre. Persze, ők is ott voltak, nehogy meggondoljam ma­gam Nem éreztem semmit. A házaspár rendszeresen hordta nekem a legfinomabb ételeket. Később elvittek magukhoz és megmutatták, mi mindent vásároltk már leendő kicsinyüknek. Állandóan érdeklődtek állapotom felől. Sokáig nem is volt semmi baj. bár néha lelkiismeret-furdalásom volt, de inkább csak a szüleim miatt. Nem is látszott, hogy' terhes vagyok. Amikor már nem lehetett titkolni, nem jártam be az egyetem­re. otthon tanultam, hogy le ne maradjak. - Ismét szünetet tar­tott, mintha újraélné az elmondottakat.-- Akkor kezdődtek a bajok, amikor egyre többet mozgott a kicsi, és én egyre jobban féltem. Nem a szüléstől, bár lehet, hogy' attól is. Inkább valami megfoghatatlan félelem vett rajtam erőt. Tanulás helyett egyre többször simogattam a hasamban rugdalódzót, aki egyre közelebb volt a szívemhez, és egyre kevésbé tudtam elképzelni, hogy másnak adjam oda. El­hessegettem magamtól az ilyen gondolatokat, de éjszakánként megintcsak a picinyemmel beszélgettem, találgattam, milyen lesz majd a szeme, a szája... Ádám rendkívül kedves volt hoz­zám, gyakran jött, én meg egyre jobban kezdtem utálni. Zaka­toltak az idegeim Minden gondolatom a közeli jövő volt, az

Next

/
Thumbnails
Contents