Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

1996. november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 23 EGY FÉLBEMARADT EMLÉKMŰ Elődeink a krónikák bizonysága szerint 1100 évvel ezelőtt a Vereckei-hágón át léptek be a Kárpát-medence földjére, hogy itt új hazát lelve éljenek. Napjainkban ennek az 1100 évvel ezelőtt történt eseménynek a politikai viharát éljük, egy, a helyszínen fölállított emlékmű ürügyén. * A hatalom először hagyta, majd betiltotta az épí­tést. Az emlékművet a történelmi lengyel-magyar határ egyik átkelőhelyéhez közel, a Kárpátok gerincén kezdték építeni, ami nem a legmagasabb pont ugyan, de csodálatos rálátást nyújt mind a Kárpátokon túl lévő ukrán, mind a Kárpátokon belüli történelmi magyar területekre. Az em­lékmű tervezését, építését Matl Péter munkácsi szobrász- művész vállalta fel, lemondva nyugati munkáját. Őt kér­deztük az építésről, annak előzményeiről:-A műltszázadban emelt millenniumi emlékmű­vek az akkori kor divatjának megfelelően klasszicista stí­lusban épültek. Az én elképzelésem, Juliánus baráthoz ha­sonlóan, az ősi gyökerekhez történő visszanyűlás, ezért kerestem az ősi szimbólumokat, a népművészet remekeit, így alakítottam ki a farkasfog megelevenítésével a hét kö­vet. Ennek szellemében szándékoztam a zárókőre feltenni az egy tonna súlyú labradorkőbe vésett ősi turulmadarat, alul pedig ott a megtermékenyítés kelyhét szimbolizáló kereszttel ellátott kő, hirdetve az új és régi hit egyesülését, az újjászületését. Figyelembe vettem nemzetünk misztikus számát, a hetet: hét törzs jött be, jelenleg hét ország határolja hazánkat, ennek megfelelően az emlékmű hét méter magas és hét út sugárzik ki belőle az azt körülvevő kőút felé. A külső megelevenítésnél a régi, ősi várépítészet­re emlékeztem, miszerint úgy építettem egymásra a kö­veket, mint elődeink, érzékeltetve a múltat, a védelem­nyújtást. Az emlékmű felállításának helyszínéül több helyet kerestünk fel, mig ezt választottuk. Egyöntetű volt a vé­leményünk, hogy ez a legmegfelelőbb, kiváló a rálátás, történelmi hely. E kis területet a törvény adta lehetőséggel élve ezerötszáz dollárért 49 évre kibéreltük (örök tulajdon jogilag nem létezik). Az építésnél nehézségek sorával néztünk szembe, így például az ide vezető útat több víz­folyás keresztezi, ezért a laza talajra először rönkfát tet­tünk, majd feltöltve folyamatosan döngöltük. Az anyag­hiányt mi is éreztük, a szállítás sem volt könnyű, sze­rencsére sokan - nemzetiségre való tekintet nélkül - segítettek. így minden szükséges anyagot megkaptunk. Sajnos az emlékmű alatt is laza a talaj, így az átlagosnál erősebben kellett elkészíteni az alapozást, na meg hosszú volt a tél is, ami késleltette a munkát. Folyamatosan dolgoztunk, csak a látogatók özöne hátráltatott, amikor váratlanul közölték, le kell állni, nem dolgozhatunk tovább, és azonnal lepecsételték agregátunkat. Szétszedtük a darut, az autóra felraktuk a köveket, meszet (ami nincs lebe­tonozva eltűnik), és elvittük a lakókonténert is. Az eddig megépített emlékmű marad, aligha lehet szétszedni, majd­csak eljön az idő, amikor tovább lehet építeni, mi senkit nem akarunk megsérteni, bántani, mi a múltúnkat tisztel­jük. A konténerben töltött éjszaka után, sajgó derékkel indulunk hazafelé. A földút végén, a régi határállomásnál, ott a márványtól megfosztott Brezsnyev-emlékmű, pár lé­pés után a jó pár méter magas lenini emlékoszlop, tetején egy bádog Lenin-fejjel, ami jó pár átlövésből ítélve sorozat­lövő fegyverek céltáblájául szolgált. Az előtérben ott dí­szeleg a közelmúltban felállított "ellenemlékmű", a SZICS- gárdakereszt, emlékezve az 1939-es ukrán nacionalista par­tizánokra. Akkor a magyarok többüket elfogták, és átadták a lakóhely szerint illetékes lengyel hatóságoknak. A hágóról lejőve látni az épülő emlékművet, igaz, jó szem kell hozzá, no meg érzés... /demokrata/ M.K.­HALOTTAK NAPJA 1956 Ezer és ezer halottunk van. Sírhant a város szívében, a tizenegy éve ledöntött Pázmány-szobor előtt. Sírok a temetőben és temetetlen halottak. Hősök, akik harcoltak, - fegyvertelen tüntetők, asszonyok és gyer­mekek. Emberek, akik emberi sorsot követeltek, akik hit­tek és reménykedve vonultak a tiszta lobogók alatt, ajkukon dal, szívükben forró tűz. Sorsuk szörnyű lett. Gyászoljuk valamennyien, kik egyetértünk és egyet akarunk.- Borzalmas gondolat a feltáruló ezer és ezer sírgödör... Számukat kitudná ma...? Keserűség fojtogat, a szív el­szorul. Harcosok, áldozatok pihennek meg sírjukban. Ha­lottak napja 1956. Halottaink emlékét őrizzük szívünk végső dobba­násáig. Kis Újság 1956. november 1.

Next

/
Thumbnails
Contents