Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-11-01 / 11. szám
1996. november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG iöYQBGY; ‘.V:* mm r. GYALAZAT IBIIÉI XW.ri "Day of Infamy": az aljasság, a becstelenség napja, így tartja számon a legújabbkori amerikai történetírás 1941. december 7.-ét, a Pearl Harbor ellen intézett japán orvtámadás napját. Ez a meghatározás amerikai szempontból tökéletesen találó és azzal aligha lehet egyet nem érteni: igaz ugyan, hogy századunkban már kimentek a divatból a klasszikus hadviselés lovagias szabályai, amelyek szerint egy háború megindítását írásos demarsok, határidős ultimátumok előzték meg, majd visszahívták a követeket, de a diplomáciai képviselet egyik tagja utolsó lépésként még teljes díszben átnyújtotta a hadüzenetet, ami után beállt a hadiállapot és csak az ezt követő néhány órán belül szólaltak meg a fegyverek és indultak meg a támadó csapatok, de a Csendes-óceáni amerikai flottabázis ellen intézett japán légitámadás a maga nemében egyedülállóan aljas lépés volt. Már zuhogtak a bombák a békés vasárnapra ébredő Hawaii-szigeti támaszpontra, amikor a washingtoni japán követ megjelent a State Departmentben és átadta kormánya hadüzenetét. A hadiállapot előzetes bejelentése ma már a múlté. Napjainkban, a villámháborúk korában, amikor egy támadó hadművelet eredményességénél minden perc számít, a legnagyobb titokban felkészült és erőit felvonultató támadó a meglepetést is a maga oldalára akarja állítani és ha ez sikerül, ez óriási előnyt jelent számára. Ezért arra törekszik, hogy céljait illetően becsapja, félrevezesse a világot. Kit érdekel ilyenkor, hogy védtelen és felkészületlen ellenfelet megtámadni gyáva tett: a háború magában véve ocsmány dolog és a cél szentesíti az eszközt. A támadó szeme előtt csak az lebeg, hogy győzzön és ha ezt eléri, az mindent igazol. A győztestől soha senki sem kéri számon, hogyan jutott odáig, mindig csak a legyőzöttet vonják felelősségre. A Vae Victis, jaj a legyőzöttnek korunkban az eddigieknél százszorta inkább érvényesül. Amikor azon a decemberi hajnalon a japán gépek több egymást követő hullámban felszálltak a Hawaii-szigeteket észrevétlenül megközelítő anyahajókról, a tokiói vezérkarnak ezt a kockázatot vállalnia kellett. Noha a legfelsőbb katonai vezetésben többen óvták a császárt az Egyesült Államok megtámadásától, mert ismerték ennek a hatalmas országnak szinte kimeríthetetlen tartalékait, a Japán érdekeit sértő gazdasági intézkedések olyan helyzetet teremtettek, hogy Tokióban mindent egy lapra tettek fel: háborúval kell biztosítani Japán vezető szerepét a Csendes-óceán nyugati medencéjében és ki kell onnét szorítani az amerikaiakat. A Pearl Harbor-i támadás tervét kidolgozó vezérkar abban bízott, hogy ha egyetlen csapással sikerül megsemmisíteni az amerikai flottát és így az egész térség fölött megszerezhetik a hegemóniát. A számításba azonban két hiba is csúszott: egyrészt az egész amerikai flotta nem semmisült meg (a hajók egy része a nyílt vizen tartózkodott) és a japánok nem számoltak az amerikaiknak azzal a tulajdonságával, hogy ha ütést kapnak, nehezen lendülnek ugyan küzdelembe, de aztán még keményebben ütnek vissza. (Mai napig sem bizonyított és csak mende-mon- dákra alapozott állítás, hogy Pearl Harbor körül valami bűzlött: mivel Roosevelt környezetének szüksége volt valamilyen ürügyre, hogy a tengelyhatalmak ellen mozgósítsák az Egyesült Államok teljes erejét és a többségében háborúellenes közvélemény akarata ellenére belevigyék Amerikát a háborúba, szabad utat engedtek a japán provokációnak. Sokan állítják, hogy a washingtoni vezérkar japán titkos táviratok megfejtése révén már egy nappal előbb értesült a támadás tervéről és pontosan tudta, hogy a japán anyahajók elindultak Hawaii felé. Mégsem tettek semmiféle ellenintézkedést, sőt a Pearl Harbor-i támaszpont parancsnokát sem értesítették, hogy készüljön fel a támadásra. /Nehezen is képzelhető el, hogy egy több hatalmas egységből és kísérőhajók tucatjaiból álló támadó flotta a nyílt tengeren észrevétlenül megközelíthette volna Hawaiit, ha a sziget kap figyelmeztetést./ De nem kapott, mert bizonyos politikai körök érdeke az volt, hogy Amerika belépjen a háborúba és ehhez ürügy kellett. A beállítottságában ugyan háborúellenes, de hazafias érzelmű amerikai nép számára pedig elég ok lehetett az önérzetét mélyen sértő japán orvtámadás. Ma már hiába kutatjuk, mennyi ebből az igazság és mennyi a kitaláció: a tanuk meghaltak és Amerika végülis megnyerte a háborút. A győzelem előzményeit pedig sohasem firtatja senki: a végeredmény mindent igazol és a győztesnek mindig igaza van.) Talán egyetlen esetet ismerünk a legújabbkori történelemben, amikor ez az axiómának tetsző állítás csorbát szenvedett. Egy katonai nagyhatalom győzelmet aratott ugyan a megtámadott ellenfél fölött, de végső fokon vesztesként került ki az összecsapásból. 1956. novemberében történt ez Magyarországon. A magyar Day of Infamy, a becstelenség napja november 4. volt, amikor a kétszázmilliós Szovjetunió orvul megtámadta a szabadságáért küzdő tízmilliós Magyarországot és ha a túlerő győzedelmeskedett is, ez a győzelem a győztes örök szégyene maradt. Ugyanakkor elindítójává vált a Szovjetunió felbomlásának és ebből eredően a kommunizmus bukásának is. Mert a megtévesztett és félretájékoztatott nyugati in- tellektuelek és cilinderes szalonbolsevisták szemében az elnyomott népek felszabadítójának tűnő szovjetek 1956. november 4-én mutatták meg a világnak igazi arcukat és
