Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-10-01 / 10. szám
26 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. október MINDENKI OTT VOLT, AKI SZÁMÍT...- Jelentés az országházból Már három napja öltönyben, nyakkendőben cirkálok az egyik eseményről a másikra. Mindenütt mille- centenárium. A rádió, a tévé, a vízcsap, a vasaló ezt harsogta. Látni, hogy szegény ország vagyunk. Meg szervezetien. Mint a műsordömping. Szegényes és nassz. Talán a Hősök terei néptáncgála, meg egy-két zenepódium műsora jó volt. A Várban a mesterségek utcája! Az igen, az tetszett. Sok vidéki, sok külföldi (főleg magyarok) - zsúfoltság mindenütt. Húszadikán este a legjobb öltönyömbe bújtam. Nyakkendőt bogoztam az állam alá. Kifényesítettem a cipőmet, s barátnőmmel megjelentem a parlamenti díszfogadáson. Beparkoltam a Mercedesek és egyéb elegáns kocsik közé a rendőrök irányította placcra. Kordonon kívül bámész népek figyelték az ünnepi fogadásra érkező snájdig közönséget. A kivilágított kupolacsarnokban szorongó, ünneplőruhás tömeg. Frakkok, szmokingok, nagyestélyik. Mindenki ott volt, aki számított. Göncz Árpád üdvözlete után szétszéledt a népség a termekben dúsan megterített asztalok köré. Hát itt a vendéglátó kitett magáért. Pompás húsok, csillogó, fényes aszpikok. Szelíd salátahalmok. Méla gyümölcsök. Harsány sütemények. Melegkonyha is volt. A régi rendszer és az új rendszer felkent gyermekei ünnepélyes falatozással csicseregtek, koccintottak, figyeltek, hogy kihez lehet odaférkőzni egy laza pofavizitre. Olyan emberekkel is beszélgettem, akikről azt sem tudtam, hogy kicsodák. Adrien, a barátnőm néha oldalbabökött "Te hülye, ez az meg az" suttogta. Diplomaták, volt miniszterek, volt államtitkárok, mai miniszterek, mai államtitkárok, jövő miniszterek, jövő államtitkárok, elnökök, nagy művészek - szóval mindenféle exkluzív náció. Aztán éles szóváltást lehetett hallani. Horn Gyula és Markó Béla szópenge-váltásai csattogtak. Horn szinte elrohant. A tömeg utat engedett neki. Nyomában külügyminiszterünk. Kínosnak tűnhetett a helyzet, a leskelődők elfordították csodálkozó tekintetüket, mintha nem is láttak volna semmit. (Pedig már akkor tudnivaló volt, hogy a miniszterelnök fogadja majd az RMDSZ-küldöttséget.) Az új tévéelnökkel, Peták Istvánnal is váltottam néhány derűs szót. Vicceltem, hogy ingyen adtam oda egy 70 perces dokumentum filmet. Mégis örülök, hogy adásra tűzték. Persze a televíziónak sincs pénze. Talán úgy, mint Meleghy Gyulának. Nem baj, hátha elmúlik ez a rossz időszak is.. Demján Sándor! De régen láttam! Oh, azok a reform idők! Dünnyögte, hogy üzletileg kivonult a magyar sajtóból. Földik vagyunk, ő is Erdélyben született, ő is idegenből jött magyar. Amit mondott, abban igaza volt - arról fecsegtünk, hogy mivé lett a mai magyar sajtó. Már szorított a cipőm, s menni készültem. Egy belügyes nagyfőnökkel akadtunk össze, s gunyorosan faggattam arról, hogy leváltották államtitkári-helyettesi posztjáról Nyíri Sándort. Villogtam, hogy ez még a rendszerváltáshoz tartozik, mert ő volt a szocializmusban a legfőbb ügyész. Hiába és hányszor könyörögtem neki, hogy adják vissza az útlevelemet, amit bevontak... meg mikor bejött a szerkesztőségbe a főnökömhöz egy cikksorozatom miatt. Nem baj, ez az idő is elmúlt. "Úgy látszik, akkor megkezdődött nálatok is a rendszerváltás!" Replikáztam magas rangú belügyes ismerősömnek. Persze jobb későn, mint soha. Már alig bírtam állni a lábamon, midőn lassan elódalogtunk a díszes Országházból, hogy hazarobogjunk, hogy átöltözhessem farmerba és pólóba és úgy nézzem a tűzijátékot. A tömegben szorongtam, s üvegből ittam a sört. A virágző tűzesőt néztem a száj táti közönség között. Dör- rentek a kékek és a vörösek, omlott a fény. A Műegyetem kerítéséhez szorulva egy fiatal pár szerelmeskedett, s közben a nő félig nyitott szemmel figyelte a szétrobbanó fénygolyókat. __________________________Brády Zoltán (kapu) Illik-e kiskanalat lopni?... Valószínűleg sokan olvasták a Magyar Nemzetben megjelent cikket, amelynek szerzője egy repülőútról számol be és a hangulatos leírást azzal fejezi be, hogy amikor megitta a légikisérők által szervírozott kávét, rutinszerűen zsebébe süllyesztette a kiskanalat. Igen, írja, ahogyan azt már máskor is megszokta. Nem tudom, hány olvasónak tűnt fel ez az apróság, de engem meghökkentett. Nem a nagyképű erkölcscsősz beszél belőlem, aki nem ért meg holmi diákcsínyeket, de az ilyeneknek általában behatárólt az idejük. Felnőtt ember nem csen el kiskanalat - sem ezüstöt, sem alpaccát --, mert azt nem illik. Nem az értéke miatt, hanem mert lopni nem szabad. Én olyasvalakit, aki a repülőgépről hazaviszi a kiskanalat, bizony nem hívnék meg a lakásomba. Mert ki tudja, mi tetszik meg még neki... Engem tulajdonképpen nem is az döbbentett meg legjobban, hogy ellopta a kiskanalat, hanem az, hogy azt még el is mondja, meg is írja. Szégyen nélkül, gátlástalanul és szinte magátólértetődő természetességgel. Elgondolkoztató! Hát ezen Magyarországon senki sem ütközik meg? Huszonhat éve élek Amerikában s ezalatt az idő alatt számtalanszor repültem, de sem nekem, sem utitársaimnak nem jutott eszébe zsebrevágni egy kiskanalat. Micsoda világ lehet ott, ahol ez mindennapos dolog és erről nem szégyen nyíltan beszélni? Az élménybeszámoló írója valószínűleg nem azért viszi haza a kiskanalakat, mert rá van szorulva, hanem megszokásból. Mert még a kommunista időkből megmaradt az a beidegződés, hogy minden a miénk és ami nincs lecsavarozva, azt el kell vinni. Mielőtt elvinné más. Ahol mindenki lop, ott nem szabad kilógni a sorból... Magyarország a Nyugathoz akar tartozni és azonosulni szeretne Európával. Ahhoz európaiul, "nyugatiul" is kell gondolkozni és viselkedni. Akik kiskanalat lopnak és azzal még dicsekszenek is, azoknak előbb jómodort kell tanulniok ahhoz, hogy befogadják őket. Különben kinézik őket Európából. Kiskanalastól.(S. GY.) KÉRJÜK, HÍVJA FEL BARÁTAI FIGYELMÉT LAPUNKRA
