Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-07-01 / 7-8. szám
26 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1696. júl- aug. MAGYAR SORSA DÉLVIDÉKEN- Titó-féle felszabadítás a Bácskában (Részletek Maíuska Márton A megtorlás napjai című könyvéből) KOVÁCS KÁROLY ÉS KOVÁCS GYULA LELÖVÉSE 1944. Szeptember 18-án, Becsén "Édesapámat 1944. szeptember 16-án, vasárnap behívták katonának, édesanyám a 17 éves Károly és a 8 éves Gyula fiából egyedül maradt egy bérelt tanyán, amely a határ Járásnak nevezett részében volt, nem messze a Bogdány-tanyához. Azon a tanyán már hosszabb ideje bérlőként laktak, nagyon jó viszonyban voltak a tulajdonossal, bizonyos Cseszákkal. Cseszák tisztviselőként dolgozott, és állását a magyarok bejövetelekor kapta. Háza a Zöldfás utcán volt, közel a piac bejáratához. Feleségétől elvált, és fiával élt. Édesapám Kovács József (1900) bevonulásakor fogadott egy házaspárt azzal a céllal, hogy segítsenek anyámnak a szénát összeszedni. Ezek az istállóban aludtak. Este nyolc óra volt, éppen elaludtak, amikor anyámék arra riadtak, hogy valaki nagyon veri az ajtót. Nagyon megijedtek, azt hitték, hogy az istállóban lévő házaspár akar betörni a lakásba. Anyám a kisebb fiút, aki alva maradt, felvette az ágyból, és a karjában vitte. A nagyobb fiú ment elől, keresztül mentek a másik szobán is és ott kiugrott az ablakon, de azonnal visszafordult és azt mondta,, "anya, erre nagyon sokan vannak". Ebben a pillanatban egy golyó szivén találta, azonnal meghalt. Anyámra ötöt lőttek, hármat a karján lévő fiú felfogott, egy golyó a füle, egy meg a szeme előtt ment el. Ekkor abbahagyták a lövöldözéseket, és odajöttek az anyámhoz, és azt kérdezték, hol van a Cseszák. Anyám azt felelte, hogy bent van a városban. A jelenlevők 96-an voltak, valamennyien felfegyverezve, és anyám elmondása szerint mindannyiuknak finom úri keze volt. Nemzetiségüket illetően szerbek voltak, volt köztük egy nő is, aki megkérdezte anyámtól:- Tudja-e mi kik vagyun? - Anyám azt válaszolta, hogy "nem".- Mi vagyunk a felszabadítók, majd két hét múlva bejönnek az oroszok, és akkor felszabadítjuk Becsét.- Nem bánom én, csak a fiaimat vigyék be - és a földön fekvő halott fiait nézta.- Oda nem lehet - mutattak a házba, ahonnan kijöttek.- Akkor vigyék be oda - és anyám a nyári konyhára mutatott. A nyári konyhába bevitték a holtesteket. Közben valahányan bementek a lakásba. Mindenünket elvitték. Anyámnak nem maradt ruhája, amibe elmehetett volna a temetésre, az anyjától kapott egyet. A fiuknak otthon Becsén az apai nagyszüleimnél állt az ünneplő ruhájuk, és így abban temették el őket. A jövevények még egy darabig ott voltak, és anyámnak megmondták, hogy a lakásba reggelig nem szabad bemenni (ő nem is vette észre, hogy közben kirabolták, majd elindultak be egy másik tanya felé. Különben hozzánk úgy kerültek, hogy egy másik tanyán megkérdeztek egy nőt, hogy hol lakik a Cseszák. Ő azt mondta, hogy ott is, ott is, ott is lakik Cseszák, mert valóban ott három Cseszák-tanya is volt. Mi voltunk az elsők, ahová bementek. Az este még egy Cseszák-tanyára bementek, és ott annak a Cseszáknak levágták a nemi szervét, aki ott meg is halt. Egy személyt túszul vittek magukkal (nevét nem tudom), és ő mesélte a következőket: (Később a kukoricásban egy nagy tök levele alá bújt, és így megmenekült.) Aki lőtt a bátyáimra, nagyon bánta tettét, azt mondta: "Miért öltem én meg őket, hiszen az apjukat és nagyapjukat nagyon jól ismerem. "A gyilkos - már elfelejtettem a nevét - valóban egy jó sarok távolságra lakott nagyszüleim házától, később mi is ott laktunk. Később magyar nőt vett feleségül, egyik alkalommal, amikor berúgott a kocsmában, szintén megbánó kijelentést tett, valami ilyesmit mondott: "mindenki, akit megöltünk, megérdemelte, csak azt a két fiút nem kellett volna". A kocsmárosné mesélte ezt apámnak. Egyszer úgy az 1960-as évek közepén, mikor egyik este a nővéremmel az artézi kútra mentünk vízért, odajött hozzánk egy ember. Szerbül beszélt, és nagyon meg volt hatódva. Azt kérdezte, kinek a gyerekei vagyunk, és hány évesek vagyunk. Nővérem akkor egyetemista volt már (ő beszélt vele), én meg középiskolás. A korunkon is nagyon meglepődött, és végig nagyon halkan és meghatódva beszélt. Azt mondta, hogy nagyon nagyok vagytok, és még azt, hogy a nővérem keresse fel őt Újvidéken a munkahelyén, majd ő szerez neki ösztöndíjat. Persze nem kerestük. Visszatérve a gyilkosság napjára, anya ott egyedül maradt a tanyán, később átjött egy szomszédember hozzá, és ott volt vele reggelig. A tragikus hír gyorsan terjedt, már korán reggel kijött a cseszák, nagyon sírt. Még az nap, talán még onnan a tanyáról elindult Magyarországra. Ott is halt meg, a fia Becsén halt meg úgy 7-8 éve. Apámat csak Verbászig vitték. Ott 18-án neki és még egy embernek azt mondták, hogy ők ketten menjenek haza, nekik nem kell a harctérre vonulni. Verbászról vonattal indult Bexsére, ott hallotta, hogy a mellette ülők arról beszélgetnek, sugdolódzva, hogy Becsén az este ismét lelőttek két fiút. Gyerekek voltak. Megkérdezte, kiről van szó (talán név szerint), és mondták, hogy kiről, meg azt is, hogy az apósa meg az anyósa ott van a vonaton a szomszédos kocsiba, menjen át hozzájuk. Anyai nagyszüleim szenttamási lakosok voltak, és ott száltak fel a vonatra. Valóban átment apám hozzájuk, és azok is megerősítették a hírt. Apám, mikor megérkeztek Becsére, mindjárt elment koporsókért, és a koporsókkal ment ki a tanyára. A temetés alkalmával szirénáztak, és gyorsan el kellett bújni a gyászolóknak. Mindenki futott amerre tudott. Anyám nem tudott sehova menni, elájult, és ott maradt a sírnál. Kovács Károly és Gyula Becsén a belvárosi temetőben vannak eltemetve, nem messze a kápolnától.
