Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1996-06-01 / 6. szám

A HONFOGLALÓK ÉS A HONFOGLALÁS — VÁZLAT — 1996. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 Ellentétben a korábbi naiv-romantikus felfo­gással, ma már tudjuk, hogy a magyar honfoglalás több ütemű folyamat volt, valamint azt is, hogy a „honfoglaló magyar” — mint Győrffy György is ír­ja — tulajdonképpen gyűjtöelnevezés. A forrá­sokban onogur, baskír, szavárd, hun, türk (és ugor, vengr azaz ungar) néven szerepel a magyar­ság. Egyelőre megoszlanak a vélemények, hogy itt a magyarok különböző nevéről van-e szó, vagy pe­dig időnként a beépült néprészek nevével illették az egész törzsszövetséget. Az Anonymusnál Ilétmagyarnak (hetumoger- nek) nevezett törzsszövetség a honfoglalás korá­ban tíz-tizenegy törzsből állott. Három lázadó ka­zár törzs — az államszervezés évtizedeiben is sze­repet játszó kabarok népe — a hetumogerek köl­tözését Levédiából Etelközbe kihasználva csatla­kozhatott hozzájuk. A nagy délorosz síkság, a sztyeppe folyton harcban álló népeinek szokása szerint a törzsszövetséggel együtt sodródtak ki- sebb-nagyobb néptöredékek (például alánok, káli- zok, szlávok), megcsonkult, elszegényedett nem­zetségek, családok. A honfoglalók soraiban (a tör­zsek keretein belül) a sztyeppe és a Kaukázus vi­dékének csaknem valamennyi népe képviselve volt. A hét törzs közül is öl a vándorlás folyamán szerződhetett be a szövetségbe, és csak kettő ér­hette meg a finnugor együttélés idejét. Ennek elle­nére a honfoglalóknak „nemcsak egységes az önelnevezése, legalább a 7. századtól kezdve, ha­nem volt közös szemiotikái rendszere, a nyelv, a viselet, az életmód közössége mellett közös ere­dettudatuk is” (Róna-Tas András). A honfoglaló magyarság önelnevezcse (madzser=magyar) a finnugor időkből való, crcdettudalát azonban Ál­mos és Árpád nagyfejcdelmck nevével fémjelzett nemzetség égi származásában veteti hit határozta meg, valamint az Attilától való származás hagyo­mánya. Ilarmatia János ki is mondja: „így talán fellehető, hogy az Árpád-nemzetség Attilától való származásának P. mester (Anonymus) által emlí­tett hagyománya a Megyer-nemzetség regi, jóval a honfoglalás előtti időkbe visszanyúló geneológiai tudatára megy vissza.” Azonkívül figyelembe ve­endő Győrffy Györgynek ez a megjegyzése: „A hun-magyar atyafiság mélyen gyökeredző érzése, mítosz, de, mint az őstörténeti mítoszok általában, a valóság visszfénye.” Az évezredes vándorlás és a honfoglalás küz­delmei során egységes néppé szerveződő magyar­ság a sztyeppéi népek lovasnomád hagyományain átszűrve olvasztotta sajátos műveltségébe az idő­ben és térben távoli magas kultúrák kisugárzását. A műveltségi javakkal áttételesen még sumér sza­vak is eljuthattak az irdatlan eurázsiai sztyeppén élő magyar törzsekhez. Összefoglalva, László Gyulával az lehet a véleményünk: mi aztán igazán „nem vagyunk egyedül, hiszen úgyszólván egész Eurázsia részt vett néppé tömörödésünk folyama­tában”. Végeredményben — írja tovább a nagyne­vű régész-történész — „nem egykor kialakult, s aztán vándorútra kelt, de egységét megőrző, csak átmenetileg idegen hatások alá került magyar népről van szó, hanem egy olyan erőköteg alakító erejéről, melynek egyik jellemzője a nyelv”. A magyar nyelv története — a magyar nép tör­ténete. Itt most legyen elég annak megállapítása, hogy már a honfoglalók nyelve is sok más nyelvvel való ötvöződésből alakult ki. Feltehető, hogy a honfoglaló magyarság egy része, legalábbis a veze­tőréteg, kétnyelvű volt. Ez erősítené a fejedelmi nemzetség kötődésének feltételezését Eurázsia nagymúltú fejedelmi, királyi dinasztiáihoz. Gon­doljunk csak Győrffy Györggyel arra, hogy „A ma­gyar nép eredetmondája alán ősanyák emlékét őr­zi.” Kétségtelen azonkívül, hogy a csatlakozott törzsek, néprészek, csoportok egészen a nemzeti­ségekig egy ideig még a honfoglalás után is meg­tartották örökölt nyelvüket. Eurázsia népeinek (számítsunk hozzájuk egy­némely germán népet is) érdeklődése a Kárpát­medence iránt még az évezredek ősiségében szü­letett, mert hiszen „Nyugat felé (ez) az utolsó szi­gete” a sztyeppe dúsan zöldelő füvekben gazdag rónaságainak. Belső-Ázsía évszázadokon ál öntöt­te magából a hazát kereső lovasnépeket, akik rendszerint véres harcokban nyomták, szorították egymást a hegyektől védett ígéret földje felé. Csak kevesen érték el, s egyik sem tudta ott lábát meg­vetni. Nem úgy a magyarok népe. A kazárok va­rázsköréből is kiszabadulva, átmenetileg Etelköz termékeny pusztáin, de már a Kárpátok bérceinek árnyékában ütötték fel sátraikat a törzsek. Mit sem tagadva az úzoktól nyomorgatott besenyők támadásainak szerepéi a magyar nép útrakclésé- ben a hegyeken túlra, a hazára találás története mégsem ilyen egyszerű. Ma már a hivatalos törté­netírás is hajlik arra, hogy a honfoglalást egy stra­tégiailag megtervezett és hosszú távon gondosan előkészített katonai és politikai akciónak tartsa. Marczali Henrik és Ferdinandy Mihály nyomán biztosra vehető, hogy a Kárpát-medence birtokba vételének stratégiáját a fejedelmi tanácsban dol­gozták ki; a honfoglalás nagy művét azonban ma­ga a nagyfejedelem, Árpád vezér irányította. A 9. század elejére keltezhető bolgár forrás sze­rint egy Egre-Vegre-Ugre nevű nép 811-ben Bi­zánc ellen viselt háborújukban segítette őket. Ha ez a nép a magyarokkal azonosítható, úgy ez a for­rás beavatkozásukat jelzi az európai népek törté­nelmébe. A 830-as években a magyar törzsek ki­váltak a kazár birodalomból, egy laza szövetségi viszonyt azonban továbbra is fenntartottak. 839- ben az Al-Dunánál, a Kárpátok előterében har­collak a bolgárok ellen, lehetséges, hogy már ak­kor szemet vetettek az erdélyi sóbányákra. Glatz Ferenccel egyetértve elképzelhetőnek tartjuk vál­lalkozó kedvű lebédiai és ciciközi magyar lovasok zsákmányszerző kalandozásait nyugatra, a Kár­pát-medencébe. Töredékeik és a hozzájuk csatla­kozott elszegényedett nemzetségek már akkor le­telepedhettek a gyéren lakott területen. A hatvanas évek eseményeiből kiviláglik, hogy a magyar törzsszövetség vezérei elég korán kapcso­latba léptek a Kárpát-medence szomszédos népe­ivel, sőt, a német-római császársággal, és jó pén­zért segítették őket egymás elleni harcaikban. Az első okadatoll segítséget Karlmann, Német Lajos lázadó fia vette igénybe 962-ben. A magyarok legkésőbb már akkor számításba vehették a hegyek védte roppant pusztaságokat, mint lehető szállásterületel. Hiszen hasonlított Lebédia és Etelköz világához. Folyóvizekben, ár­területekben, lápos mocsarakban, legelőnek való füves mezőségekben, cserjés ligetekben, vadat rej­tő erdőkben gazdag volt a végeredményben még­iscsak senki földje. Az ott uralkodó politikai viszo­nyok is kedvezőek voltak, szinte hódításra vártak, egy jól előkészített katonai vállalkozásra. Ez a hú­szezres magyar lovashaderőt figyelembe véve si­kerrel kecsegtetett. A korábbi idők szórványos né­pi maradványaival — mint például a germán ere­detű gepidák — mellett főleg az aránylag nagyszá­mú szlávok árnyékában meghúzódva kisebb-na- gyobb avar csoportok éltek a Kárpát-medencé­ben. Jelentősebb volt az onogur—bolgár szövet­ségből még a 7. század folyamán kivált és az avar hatalmi közösséghez tartozó magyarul beszélő és hagyományaihoz hűséges néptöredék. (László Gyula órájuk építve dolgozta ki a „kettős honfog­lalás” elméletét.) A magyar honfoglalás előtti időkben három szomszédos hatalom osztozkodott a Kárpát-me­dencén. Morvaország egy ideig Nyitra központtal a mai Szlovákia nyugati határvidékéi tartotta kéz­ben. Uralmának végeredményben a kegyetlen el­szántsággal vívott belső harcok és kétségbeesett küzdelme a német birodalomtól való függetlensé­gért vetettek véget. A magyarok kezdetben nem egyszer harcoltak együtt a morvákkal. Ám 892-ben Arnulf frank ki­rálynak és hűbéresének, Braszlav Pannónia herce­gének szövetségében Szvatopluk morva fejede­lem ellen álltak hadba. 894-ben fordult a helyzet, most meg Szvatopluk fogott össze velük a számá­ra végzetessé válható frank-bolgár szövetség poli­tikai és katonai akciójának kivédésére. A közis­mert fehérlő mondában ránkmaradt „adásvételi szerződésük” Győrffy György szerint „valójában egy nomád szerződéskötési rítus volt”. Míg a ma­gyarok a morva fejedelem kérésére Pannóniát dúlták, Szvatopluk váratlanul meghalt (894), mi­nek következtében a szerződés érvényét vesztette. Vélhetőleg a fejedelmi tanács úgy látta, hogy a Duna-medence elfoglalására itt a kedvező politi­kai és hadászati időpont. Pannónia, azaz a Dunántúl, Nagy Károly óta a német-római birodalomhoz tartozott. De más egy terület katonai meghódítása, és ismét más dolog intézményesen bevonni az állam területi és köz­igazgatási szervezetébe, ami ebben az esetben még nem történt meg és már csak azért sem sike­rülhetett, mert a magyarok megjelenésének ide­jén az Ostmark-nak nevezett keleti tartomány — a mai Ausztria — még mindig a birodalomba való szerves beilleszkedés kezdetén járt. Bolgár uralom alá tartozott a Kárpát-medence keleti fele, a mai Erdély. A bizánciakkal független­ségükért állandóan harcban álló bolgároknak mindenekelőtt az erdélyi sóbányák birtoklása volt a fontos. A magyar honfoglalás rekonstruálásához beve­zetőként megjegyezzük, hogy a legkörültekintőb­ben kidolgozott stratégia is feltételezésekre kény­szerül, és előre nem látható politikai és hadászati meglepetésekkel kell számolnia. Árpád nagyfeje­delem hadvezéri művészete épp ilyen válságos helyzetben mutatkozott meg a maga teljességé­ben. Ide kívánkozik Győrffy György megállapítá­sa, miszerint „Az Európában alig ismert magyar lovasság gyors sikerei 894 őszén arra késztette az egymással küzdő Duna-vűlgyi hatalmakat, hogy abbahagyják a harcot. Nemcsak a morvák és fran­kok kötöttek sietve békét, hanem Simeon bolgár

Next

/
Thumbnails
Contents