Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1995-03-01 / 3. szám

1995. március AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 9 reotipák bemutatásával lejáratják a rendfenntartó hivatás igen nehéz és sokszor hálátlan teljesítését. A magyar rendfenntartó szervek se nem jobbak, se nem rosszabbak a más kelet-európai vagy akár a nyugati országok hasonló szerveinél. Mint ismeretes, New Yorkban a banditáktól elkonfiskált narkotikumot egy magasrangú rendőrtiszt hozta forgalomba. Itt Kanadában egy egész Quebeck-i kisváros rendőrségét az RCMP tartóztatta le a narkotikum csempészésben való résztvételért. De tudjuk, ez nem az általános kép. Joggal remélhetjük tehát, hogy ha a magyar társadalom végre lerázza magáról a múlt terhét, akkor lassan kialakul majd a nemzet érdekeit képviselő és a nemzet bizalmát bíró rendőrség is. * Hazalátogatásomat azért tettem szeptemberre, az ősz kezdetére, hogy 1994 szeptember 11-én résztvehessek a szegedi Dóm-téren sorrakerülő vitézzé avatásomon. Ez a kitüntetés sok szempontból is különös jelentőséggel bír számomra. Mikor 1942-ben a Ludovika Akadémián had­naggyá avattak, mielőtt közbiztonsági szolgálatomat a csendőrségnél megkezdhettem volna, előbb egy év csapat­szolgálatot kellett teljesítenem. A sors úgy hozta, hogy a szegedi Hunyadi János 9. honvéd gyalogezred I. zlj. gép­puskás századához vezényeltek beosztott tisztnek. A szol­gálat mindig kemény az ezred legfiatalabb tisztje számára. Bizony a sok laktanya ügyelet mellett a vasárnapi isten- tiszteletre való felvezetés is az én kitüntető feladataim közé tartozott. A velencei Szent Márk térre emlékeztető téren, ahol a magyar nagyságok Pantheonja van, ihletet kaptam arra, hogy mise után ne oszlassam szét az embereket, hanem egy félóra kérdés-felelet formában oktatást tartsak a Pantheon egy-egy alakjáról. Zömmel tanyai származású újoncaim így ismerték meg történelmünk azon hőseit, vagy művészeit, akiket az emlékmű ábrázol. Ezek a percek feled­hetetlenek maradtak számomra. így természetesen alig, hogy megérkeztünk Pestre és elhelyezkedtünk lakásunkon én már másnap indultam az Intercity vonaton Szegedre. Mivel egy nappal előbb érkez­tem, az időmet az Egyetem könyvtárával kapcsolatos So­mogyi könyvtár meglátogatására szenteltem. Ezzel a könyvtárral évek óta levelező viszonyban vagyok. Nagyon szívesen fogadtak, de mikor megtudták, hogy a vitézi avatá­som alkalmából vagyok ott, akkor nem tudták hogyan fe­jezzék ki tiszteletüket. Ez a tisztelet nem nekem, hanem a Vitézi Rendnek szólt. Maga a könyvtár igazgatója is jött, hogy kezet fogjon velem és biztosított, hogy a tanári kar nagy része és ő maga személyesen is jelen lesz az ünnepé­lyen. Jó volt éreznem ezt az együttérzést, mivel a hivatalos "kormány-szervek" nem lelkesedtek ezen magyar jellegű ünnepségért. Itt is azon furcsa helyzet állt elő, amit a nemzet a Kormányzó Úr temetésekor tapasztalt. Volt akik a szívükkel vettek részt azon és az volt a többség. A hivata­losan kirendelt katonazenekar olyan lelkesen játszotta a magyar katona indulókat, hogy nem volt kétség hol áll a szívük. Természetesen a katolikus papság püspöki karának egy része, gondolom a többsége, jelen volt, de az esztergo­mi érsek csak képviseltette magát. Az a benyomásom, hogy a protestáns püspöki kar egységesebben volt képviselve. A Vitézi Rend-be - mely az elismert lovagrendek egyike - két féle jogon lehet a felvételt megszerezni. Egyik az öröklési jog, amikor a legidősebb fiúgyermek örökli a címet apja után. A másik, amikor az illető a saját háborús érdemei elismeréséül kapja meg azt. Körülbelül négyszázan voltunk várományosok és az ötös sorokat úgy szervezték meg, hogy vidékek szerint csoportosítottak bennünket. Ka­nadából ketten voltunk, de voltak Ausztriából, Német­országból, és az elszakított területekről. Ezek külön prob­lémát jelentettek sok esetben. Szlovénia, Szlovákia és Románia területéről jöttek számára ez hátrányt jelenthe­tett a szülőföldjükön, de a szerbek által dominált délvi­dékiek részére ez komoly veszélyt rejtegetett. Ezt bizo­nyította egy délvidékről jött negyvenöt év körüli jelölt kérése. Ő azt kérte a rendezőségtől, hogy ne helyezzék olyan helyre, ahol a TV-kamerák felvehetik az arcát, mert ő tudja, hogy ez nem csak számára, de még a családja számára is komoly megtorlással járhat. "De mégis meg kellett jelen­nem, mert ezzel tartozom az apám emlékének, aki Ids-ezüstöt kapott a Donnál." Ennél nagyobb bizonyságot senki sem tehet arról, hogy méltó fia az apjának és megérdemli a vitézi címet a saját jogán is. Az ünnepség igen méltóságteljes keretek között zajlott le benn a Dómban, ahol az eskü letétele után egyenként a Nagymester, József Árpád főherceg elé járúlva fogadtuk vállunkon a kard érintésével történt felavatásun­kat. Természetesen az ünnepség végeztével a Dóm előtti tér nyüzsgött az öreg baj társak egymást üdvözlésétől és ölelgetésétől. Majd a közeli vendéglők teltek meg az ünne­pi alkalmat jó ebéddel és jó borral ünneplők seregétől. Én délután gyalog elmasíroztam az egykori Mars térre, ahol meglátogattam az öreg laktanyát. Nem volt senki a közel­ben, aki emlékezett volna azokra a napokra, amikor ez az épület még laktanya volt. így csak pár felvételt készítettem a még mindig rendben tartott épületről és csak magamban régi katona nótákat dúdolva visszaballagtam a szállodába. Természetesen az esti televíziós adás egyik fő programja volt a Vitézi Avatás levetítése. Utána pedig a politikai élet főbb reprezentánsait kérdezték meg, hogy mi a véleményük az avatással kapcsolatban. Érdekes volt hall­gatni a különböző megjegyzéseket, mert azok elég biztos hőmérői voltak a különböző pártok nemzeti érzésének. Nem csoda, ha a legpozitív kommentár az MDF szószólója részéről hangzott el, aki ebben a magyar nemzeti érzés fontos megőrzését látta. Hasonló nemben nyilatkozott a Keresztény Demokrata Néppárt, kihangsúlyozva a Vitézi Rend lovagi hivatását. A Kisgazda Párt is pozitiven nyi­latkozott. Azután jött a baloldal képviseletében egy ország- gyűlési képviselő. Sajnálom, hogy nem jegyeztem meg, az illető az MSZP vagy az SZDSZ nevében nyilatkozott-e, de az az érzésem, hogy mindkét párt véleménye igen hasonló lehet. A nyilatkozat azt fejtegette, hogy ez a ceremónia a múlt archaikus felelevenítése, aminek ugyan ma már nincs jelentősége, de ha pár öreg ember nosztalgikusan ragasz­kodik a múlthoz, hát toleránsán eltűrik ezt. Eltűrik annak ellenére - mondotta az illető -, hogy a még életben lévő

Next

/
Thumbnails
Contents