Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-03-01 / 3. szám
1995. március AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 9 reotipák bemutatásával lejáratják a rendfenntartó hivatás igen nehéz és sokszor hálátlan teljesítését. A magyar rendfenntartó szervek se nem jobbak, se nem rosszabbak a más kelet-európai vagy akár a nyugati országok hasonló szerveinél. Mint ismeretes, New Yorkban a banditáktól elkonfiskált narkotikumot egy magasrangú rendőrtiszt hozta forgalomba. Itt Kanadában egy egész Quebeck-i kisváros rendőrségét az RCMP tartóztatta le a narkotikum csempészésben való résztvételért. De tudjuk, ez nem az általános kép. Joggal remélhetjük tehát, hogy ha a magyar társadalom végre lerázza magáról a múlt terhét, akkor lassan kialakul majd a nemzet érdekeit képviselő és a nemzet bizalmát bíró rendőrség is. * Hazalátogatásomat azért tettem szeptemberre, az ősz kezdetére, hogy 1994 szeptember 11-én résztvehessek a szegedi Dóm-téren sorrakerülő vitézzé avatásomon. Ez a kitüntetés sok szempontból is különös jelentőséggel bír számomra. Mikor 1942-ben a Ludovika Akadémián hadnaggyá avattak, mielőtt közbiztonsági szolgálatomat a csendőrségnél megkezdhettem volna, előbb egy év csapatszolgálatot kellett teljesítenem. A sors úgy hozta, hogy a szegedi Hunyadi János 9. honvéd gyalogezred I. zlj. géppuskás századához vezényeltek beosztott tisztnek. A szolgálat mindig kemény az ezred legfiatalabb tisztje számára. Bizony a sok laktanya ügyelet mellett a vasárnapi isten- tiszteletre való felvezetés is az én kitüntető feladataim közé tartozott. A velencei Szent Márk térre emlékeztető téren, ahol a magyar nagyságok Pantheonja van, ihletet kaptam arra, hogy mise után ne oszlassam szét az embereket, hanem egy félóra kérdés-felelet formában oktatást tartsak a Pantheon egy-egy alakjáról. Zömmel tanyai származású újoncaim így ismerték meg történelmünk azon hőseit, vagy művészeit, akiket az emlékmű ábrázol. Ezek a percek feledhetetlenek maradtak számomra. így természetesen alig, hogy megérkeztünk Pestre és elhelyezkedtünk lakásunkon én már másnap indultam az Intercity vonaton Szegedre. Mivel egy nappal előbb érkeztem, az időmet az Egyetem könyvtárával kapcsolatos Somogyi könyvtár meglátogatására szenteltem. Ezzel a könyvtárral évek óta levelező viszonyban vagyok. Nagyon szívesen fogadtak, de mikor megtudták, hogy a vitézi avatásom alkalmából vagyok ott, akkor nem tudták hogyan fejezzék ki tiszteletüket. Ez a tisztelet nem nekem, hanem a Vitézi Rendnek szólt. Maga a könyvtár igazgatója is jött, hogy kezet fogjon velem és biztosított, hogy a tanári kar nagy része és ő maga személyesen is jelen lesz az ünnepélyen. Jó volt éreznem ezt az együttérzést, mivel a hivatalos "kormány-szervek" nem lelkesedtek ezen magyar jellegű ünnepségért. Itt is azon furcsa helyzet állt elő, amit a nemzet a Kormányzó Úr temetésekor tapasztalt. Volt akik a szívükkel vettek részt azon és az volt a többség. A hivatalosan kirendelt katonazenekar olyan lelkesen játszotta a magyar katona indulókat, hogy nem volt kétség hol áll a szívük. Természetesen a katolikus papság püspöki karának egy része, gondolom a többsége, jelen volt, de az esztergomi érsek csak képviseltette magát. Az a benyomásom, hogy a protestáns püspöki kar egységesebben volt képviselve. A Vitézi Rend-be - mely az elismert lovagrendek egyike - két féle jogon lehet a felvételt megszerezni. Egyik az öröklési jog, amikor a legidősebb fiúgyermek örökli a címet apja után. A másik, amikor az illető a saját háborús érdemei elismeréséül kapja meg azt. Körülbelül négyszázan voltunk várományosok és az ötös sorokat úgy szervezték meg, hogy vidékek szerint csoportosítottak bennünket. Kanadából ketten voltunk, de voltak Ausztriából, Németországból, és az elszakított területekről. Ezek külön problémát jelentettek sok esetben. Szlovénia, Szlovákia és Románia területéről jöttek számára ez hátrányt jelenthetett a szülőföldjükön, de a szerbek által dominált délvidékiek részére ez komoly veszélyt rejtegetett. Ezt bizonyította egy délvidékről jött negyvenöt év körüli jelölt kérése. Ő azt kérte a rendezőségtől, hogy ne helyezzék olyan helyre, ahol a TV-kamerák felvehetik az arcát, mert ő tudja, hogy ez nem csak számára, de még a családja számára is komoly megtorlással járhat. "De mégis meg kellett jelennem, mert ezzel tartozom az apám emlékének, aki Ids-ezüstöt kapott a Donnál." Ennél nagyobb bizonyságot senki sem tehet arról, hogy méltó fia az apjának és megérdemli a vitézi címet a saját jogán is. Az ünnepség igen méltóságteljes keretek között zajlott le benn a Dómban, ahol az eskü letétele után egyenként a Nagymester, József Árpád főherceg elé járúlva fogadtuk vállunkon a kard érintésével történt felavatásunkat. Természetesen az ünnepség végeztével a Dóm előtti tér nyüzsgött az öreg baj társak egymást üdvözlésétől és ölelgetésétől. Majd a közeli vendéglők teltek meg az ünnepi alkalmat jó ebéddel és jó borral ünneplők seregétől. Én délután gyalog elmasíroztam az egykori Mars térre, ahol meglátogattam az öreg laktanyát. Nem volt senki a közelben, aki emlékezett volna azokra a napokra, amikor ez az épület még laktanya volt. így csak pár felvételt készítettem a még mindig rendben tartott épületről és csak magamban régi katona nótákat dúdolva visszaballagtam a szállodába. Természetesen az esti televíziós adás egyik fő programja volt a Vitézi Avatás levetítése. Utána pedig a politikai élet főbb reprezentánsait kérdezték meg, hogy mi a véleményük az avatással kapcsolatban. Érdekes volt hallgatni a különböző megjegyzéseket, mert azok elég biztos hőmérői voltak a különböző pártok nemzeti érzésének. Nem csoda, ha a legpozitív kommentár az MDF szószólója részéről hangzott el, aki ebben a magyar nemzeti érzés fontos megőrzését látta. Hasonló nemben nyilatkozott a Keresztény Demokrata Néppárt, kihangsúlyozva a Vitézi Rend lovagi hivatását. A Kisgazda Párt is pozitiven nyilatkozott. Azután jött a baloldal képviseletében egy ország- gyűlési képviselő. Sajnálom, hogy nem jegyeztem meg, az illető az MSZP vagy az SZDSZ nevében nyilatkozott-e, de az az érzésem, hogy mindkét párt véleménye igen hasonló lehet. A nyilatkozat azt fejtegette, hogy ez a ceremónia a múlt archaikus felelevenítése, aminek ugyan ma már nincs jelentősége, de ha pár öreg ember nosztalgikusan ragaszkodik a múlthoz, hát toleránsán eltűrik ezt. Eltűrik annak ellenére - mondotta az illető -, hogy a még életben lévő
