Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-02-01 / 2. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. február Emlékezünk Ötven évvel ezelőtt, 1944 novemberében mintegy 40 000 kárpátaljai magyar férfit szakított el (sok esetben örökre) családjától, szülőföldjétől a felszabadító pózában tetszelgő, ám valójában elnyomást és szenvedést hozó szovjet hatalom. Megcsalt, becsapott, az igazságra későn rádöbbenő ezrek és ezrek vonultak a szolyvai, perecseni gy íj tőtáborok, majd onnan a Szovjetunió különböző kényszermunka- lágerei felé. Állatokként bánt velük egy elállatiasodott hatalom, amikor sokuknak gyalogszerrel kellett átvergődniük - télvíz idején - a kárpáti hágókon Galíciába, amikor marhavagonokba zsúfoltan rohantak a GULAG-táborok (ezrek számára a biztos halál) felé... A sztálini birodalom szégyene és a kárpátaljai magyar lakosság tragédiája volt ez az évekig tartó „málenykij robot", mely szervesen illeszkedik bele a magyar nemzetet századunkban ért retorziók sötét sorozatába, amely Trianonban kezdődött, s tartani fog mindaddig, amíg vagy rehabilitálják a szerteszét szakított magyarságot, vagy örökre elnémul a magyar szó a Kárpátok hegyláncai övezte tágas medencében... „Az egyik fél teljes rosszindulatának kellett a másik fél tudatlanságával párosulnia ahhoz, hogy a régi Magyarország csodálatos egységét egy képzelt elnyomás neyében szétrombolja. Szétszakították ezt a nemzetet, amely politikai, közigazgatási egységét 10 évszázadon át megtartotta, azzal a kifogással, hogy különböző népekből áll. Mit tettek ezek után? Alkottak három új államot, még vegyesebb népességgel, mint amilyen a magyarországi volt. Szétrombolták egy életerős, egészséges ország politikai és gazdasági egységét és romjaiból új államokat alkottak, melyek messze állnak az előző egységétől... ” - jellemezte röviden a trianoni rablóbékét... nem, nem egy irredenta magyar politikus, hanem Charles Tisseyre francia képviselő (Raffay E.: „Trianon titkai”). És valóban: a hírhedt békediktátum magán viselte az antant győzelemittas imperializmusának és a leendő kisantant mohó „kisimperializmusának" minden jellemző sajátosságát. Az akkori vezető francia-angol politikusok szeme előtt csak egy cél lebegett: megleckéztetni Németországot, de azokat az államokat is, melyek az első világháborúban szövetségesként segítették a nem éppen étvágytalanságáról ismert porosz birodalmi imperializmust. A MonarMagyar holocaust chia szövetséges volt - tehát két tartóoszlopát, Ausztriát és Magyarországot „meg kellett”, úgymond büntetni... Hogy Tisza István (1914-ben magyar miniszterelnök) ellenezte a hadüzenetet - az nem számított. Számítottak viszont az antantnál „bevágódott" cseh, szlovák, román, szerb politikusok, akik szava nagyobb súllyal esett latba Trianonban, mint az igazságért kétségbeesetten küzdő, Ap- ponyi gróf vezette magyar küldöttség valamennyi érve. Az eredmény: az etnikai határoknak fittyet hányó, kielégíthetetlen hódításvágy szabta stratégiai határok meghúzása, tízezreknek a maradék Magyarországra való menekülése és hárommillió magyar kisebbségbe taszítása. Természetes, hogy Magyarország nem nyugodhatott bele az óriási személyi és anyagi veszteséget (elvesztette például ipari potenciáljának 52,2 százalékát) magával hczó trianoni békébe. És mihelyt alkalom nyílott az igazságtalan határok felülvizsgálatára, azok kezéből fogadta el az igazságot, akik azt felajánlották. S hogy az igazságos területi revíziót a fasiszta Olaszország és (hátsó szándékokkal, persze) a náci Németország politikája tette lehetővé - ez már valóban a magyarság tragédiája. A második világháborús katonai összeomlás magával hozta az 1938-1941 között visszakerült Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Észak-Erdély, a Bácska, a Mura-köz és az ún. baranyai háromszög újbóli elvesztését. A régi megszálló hatalmak visszatérése (illetve egy új impérium, a Szovjetunió megjelenése) drámai események sorozatát indította el. Ismert tény, hogy 1942 januárjában a bácskai magyar katonai hatóságoknak a szerb partizánok elleni fellépése során sok polgári személy vált a retorziók áldozatává. A felelős főtiszteket már akkor bíróság elé akarta állítani a felsőbb magyar vezetés, azok azonban Hitler védőszárnyai alá futottak, így felelősségre vonásukra és elítélésükre csak a világháború után és jugoszláv területen kerülhetett sor. A bácskai „hideg napok" azonban nem jogosíthatták fel arr3 Tito kommunista partizánjait, hogy 1944 őszén, egy célját tévesztett, embertelen „bosszúhadjárat" során 30-40 000 fegyvertelen délvidéki magyar lakost legyilkoljanak; hogy népirtást kövessenek el - ráadásul az 1942-es repressziókért felelős tisztektől eltérően büntetlenül - megannyi, magyarok által is lakott bácskai városban, faluban. Igaz, hogy Tito partizánjai máshol sem voltak kevésbé kegyetlenek: Szlovéniában a világháború végén ellenzékiek tömegét géppuskázták bele az Alpok egyik szakadéká- ba... Erdélyben is tombolt a balkáni sovinizmus. Csak itt nem a vörösre, hanem barnára festett változatában. 1944 szeptemberében ugyanis a szélsőjobboldali és szélsőségesen nacionalista Maniu-gárda osztagai zúdultak rá Észak-Erdély magyar lakosságára. Büntetlenül fosztogattak, verték, ölték a dühüknek kiszolgáltatott polgári személyeket. Tízezrével hurcolták el a megbízhatatlanoknak minősített magyarokat a Brassó melletti Földváron létesített kényszermunkatáborba. Garázdálkodásuknak csak a szovjet katonai közigazgatás bevezetése vetett véget. A Szovjetuniónak ugyanis akkor és ott, az előnyomuló front mögötti területeken nem állt érdekében az etnikai ellentétek fokozása... Az erdélyi magyarság azonban nem úszta meg ennyivel. A világháború után a 20- as, 30-as évekétől is fokozottabb mértékben folyt a magyar lakta települések elro- mánosítása. A háborús veszteségek, a kitelepítések, sokak Magyarországra való menekülése, a román anyanyelvieknek az iparosítással is együtt járó „célirányos" betelepítése révén a román vezetés elérte (jegyezzük meg: sohasem az egyszeri emberek a felelősek, hanem az őket felhasználó, esetenként megvadító soviniszta politikusok), hogy Erdélyben tovább romlott a magyarság aránya, s a városok összlakosságán belül is többségbe került a román elem. Székelyföldön ugyanakkor mindeddig hatástalanok maradtak a beolvasztásra irányuló próbálkozások. A magyar többségi, de már jelentős számú román lakossággal rendelkező Marosvásárhely kivételével az ottani városokban is abszolút többségben van a magyarság. A háború vége a felvidéki magyarok számára sem a felszabadulást jelentette. Az újjáalakuló Csehszlovákia kormánya ugyanis a nem szláv kisebbségeket, hanem a németeket és a magyarokat tette felelőssé - kollektív alapon - az első Csehszlovák Köztársaság 1938-as összeomlásáért. A „bűnös" nemzetiségek „megbüntetését" és az etnikailag homogén Csehszlovákia létrehozását célozta az 1945. április 4-én elfogadott hírhedt kassai kormány- program, mely egyetlen tollvonással jog- fosztottá tette az említett kisebbségeket. Következett hárommillió szudétanémet
