Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. december STIRLING GYÖRGY: Olvasom a hazai lapokban -- ki tudja számontarta- ni, már hányadszor hogy ismét zátonyra futottak a második világháború alatt és után keletre hurcolt magyar műkincsek visszaadásáról kezdett és többször is felújított tárgyalások. Ezúttal Szent-Iványi István külügyminisztériu- mi államtitkár járt Moszkvában és kapott kitérő választ arra a kérdésére, hogy mikor realizálódhat végre az a megállapodás, amit pár évvel ezelőtt Jelcin aláírt Budapesten, miszerint a két ország szakembereiből alakult vegyesbizottság listái alapján megkezdik a szovjet hadsereg által elzabrált magyar festmények, szobrok, könyvek és egyéb műtárgyak visszaszolgáltatását. Ennek már pár éve és e területen azóta semmiféle előrelépés nem történt. Jelcinnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egyéb bokros teendői mellett ilyen piszlicsáré ügyekkel törődjék, a környezete, de főképp az illetékes múzeulógusok pedig mindent megtesznek, hogy elodázzák az ügyet. Az ő érdekük az, hogy a magyarok lassan bele- únjanak az örökös sürgetésbe s végül "megfeledkezzenek" a dologról. De akad múzeumigazgató, nem is egy, aki kereken kijelentette már, hogy annakidején a németekkel együtt szovjet területre betörő magyar csapatok a többéves megszállás alatt elég kárt okoztak ahhoz, hogy az oroszoknak ma joguk legyen kárpótlásra és a magyarok ne követelőzzenek, mert a műkincsek jogos hadizsákmánynak számítanak. Ez különösképpen furcsán hangzik ma, amikor nemzetközi szerződések garantálják a hitleri háború következtében kárt szenvedett zsidók teljes kártalanítását, ugyanis a szovjet katonák és a szakemberekből szervezett zsákmányszerző alakulatok által összerabolt műkincsek legnagyobb része zsidó vagyon volt, olyan gazdag családok és műgyűjtők értékei, akiknek még ma is számos leszármazottja él Nyugaton. Ezeket a kincseket még az 1944-es bombázások kezdete előtt helyezték biztonságba tulajdonosaik több pesti nagybank földalatti trezorjaiban és széfjeiben, ahol baj nélkül át is vészelték az ostromot. Pest eleste után aztán megérkeztek a front mögött működő szovjet "kincskereső brigádok" és pontos tervrajzokkal egyenesen a bankok pincéibe mentek, ahol feltörték — ha kellett, felrobbantották — a páncélszekrényeket és gondos leltározás után teherautószám szállítottak el mindent kelet felé. E szervezett rablás mellett persze folyt a "spontán" fosztogatás is, melynek vidéki kastélyok és főnemesi kúriák, pestbudai nagypolgári és középosztályi "burzsuj" lakások estek áldozatul: ezekből is sok nagyértékű bútort, festményt, könyvet, szőnyeget és egyéb műtárgyat szedtek össze az oroszok, nemcsak a zabráló közlegények, akiket elsősorban a "csaszi" és a pálinka érdekelt, hanem a tisztek és a tábornokok. Ezek közül némelyik teherautószám küldte haza a rablott holmit, aminek kit tudja, mi lett a sorsa és merre hányódik ma nagy Oroszországban?... Megfigyelhető, hogy az orosz tárgyalófél visszaszolgáltatási készsége az orosz nagypolitika keménye- désével fordított arányban csökken: míg kezdetben úgy tűnt, van bennük hajlandóság a rablások jóvátételére, ahogy Moszkva kezdte megtalálni a régi hangot és a Szovjetunió szétesését követő elbizonytalanodás után Oroszország ismét kezdett nagyhatalmi szerepet játszani a térségben, úgy lett egyre inkább elutasító a hang és folyt a mellébeszélés, az igyekezet arra, hogy a tárgyalásokat holtvágányra siklassák. Félreismerhetetlen az a tendencia, hogy Moszkva a háborúban győztes szuperhatalom stílusában akar beszélni hajdani szövetségeseivel, így Magyarországgal is, alig leplezve éreztetvén vele, hogy egy "háborús bűnös" kis országnak (v.ö. "Hitler utolsó csatlósa") aligha lehet jogos követelése az orosz birodalommal szemben. A sztálini időkben, de még azután is sokáig, ez a kérdés persze tabu volt, amiről mindenki hallgatott, mint a sír és ha nyugati lapokban itt-ott felbukkant a téma, a szovjet sajtó mindent letagadott. Az igazság az, hogy pontosan senki sem tudta, hol, merre rejtegetik a műkincseket. A KGB különleges részlege hétpecsétes titokként kezelte az ügyet és csak nagyon kevés festményt, meg szobrot adott át megőrzésre egyes múzeumoknak (könyvritkaságokat pedig könyvtáraknak). Ha a tulajdonjogtól teljesen elvonatkoztatva nézzük a dolgot, azt kell mondanunk, hogy ezek legalább megfelelő környezetbe kerültek, gondjukat viselték és gyönyörködhetett bennük a nagyközönség, mert a legtöbb műkincs szakszerűtlenül tárolva, dohos, nedves pincékbe került és ott hányódik még ma is. El lehet képzelni fél évszázad alatt milyen károkat szenvedtek olyan festmények, szőnyegek és könyvek, amelyek súlyosan megsínylik azt, ha tárolásuk nem megfelelő hőmérsékletű és páratartalmú helyen történik. A Vörös Hadsereg módszeresen végigrabolta egész Magyarországot, amelyet nem "feszabadított" területként, hanem mint meghódított földet kezelt, ahol jogos a szabad fosztogatás. Tény, hogy sok esetben a szovjet parancsnokok napiparancsban engedélyezték a legénységnek a többnapos szabad rablás, egy-egy város elfoglalása után, de legalábbis szemet húnytak fölötte. Annál is inkább, mert a tisztek és a tábornokok is zabráltak. Csak ők "nagyban" csinálták. A "felszabadításról" terjesztett kommunista propaganda első szótól az utolsóig hazugság volt és aki ezt a maszlagot még ma is visszhangozza, annak az erkölcsi érzékével van baj, mert nem gondolja át, hogyan élte át a magyar nép az "oroszok bejövetelét". Hány civil esett áldozatul az orosz fegyvereknek, hány magyar asszonyt és leányt becstelenítet- tek meg a katonák, hány békés polgárt (köztük Auschwitzból megmenelkült zsidókat is) hajtottak el Szibériába, akiknek nagyrésze ottpusztult és végül hogyan fosztották ki az országot. A visszavonuló németek is magukkal vittek, amit tudtak, de az nyomába sem ér annak a módszeres rablásnak, amivel az oroszok végezték ezt a piszkos munkát. Csak most derült ki, hogy minden harcoló
