Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. november tanyában járt szemtanú később elmondta. Ez a szemtanú teljesen ismeretlen volt számunkra, de együtt volt nagyapával, és egyszer eljött hozzánk, és elmondta, hogyan élte át azokat a napokat. Együtt tartották a nőket és a férfiakat. Az első napokban kaphattak csomagot, nagyapa sósbor- szeszt meg kockacukrot kért. Nyilván el is juthatott hozzá, mert az a tanú elmondta, hogy az ijedt, beteg asszonyoknak nagyapa sósborszesszel lecsöppentett kockacukrot adott erősítőül. A szemtanú a kivégzésnél is jelen volt. Arról meg azt mondta el, hogy nagyapa volt az egyetlen, aki megkísérelt elszökni abból a csoportból, amelyet vele együtt végeztek ki. Föl állították őket a gödör szélén, a nagyapa ott állt fehér jégerben, és csakugyan tudjuk, hogy ebbe a hosszú alsónemüben vitték el otthonról. Elkezdett szaladni, de nem jutott, csak a zentai vasútig, ott lelőtték. Nem vitték vissza a többihez, hanem belelökték a legközelebbi gödörbe. A temető sarkánál most látszó gödrök ugyanis sokkal hosszabbak voltak, de jó másfél vagy talán két évtizeddel is ezelőtt a városi szemetet kezdték oda hordani, és az árulkodó gödör nyomokat letakarták körülbelül másfél méter vastagon. A vasút felől hordták, és haladtak a temető magaslata felé, de egy idő múltán abbahagyták. Talán azért, mert a városi szemét bűze a temetőben is érződött. A szemtanú még azt is közölte velünk, hogy teherautóra rakva szállították őket a kaszárnyából a helyszínre. Berakodáskor a nők sikítoztak, nagyapa azt mondta nekik, hogy térdeljünk le, és imádkozzunk. Ettől a halálraítéltek megnyugodtak, csakugyan letérdeltek az autó aljára, és hangosan imádkoztak. Nagymama még sokáig eljárt a kaszárnyába, és vitte a csomagot. Még azt is kiüzenték neki, hogy most már hideg van, vigyen be egy plédet. Nagymama vitte, pedig bizonyosan tudjuk, hogy akkor már nem élt. Vele együtt vitték még el Teleki borbélyt, ő nyolctíz más magyarral együtt előbb a törvényszék épületében volt. Ott egy ideig verték, majd kiengedték. Két-három napra rá munkaszolgálatra vitték a Halasi úti kaszárnyába, onnan ő is átkerült a huszárlaktanyába, és innen eltűnt. Akkor tűnt el a Sós boltos két lánya, akik ott áltak Horthy István mellett, amikor Szabadkára látogatott. És eltűnt a Vöröskereszt elnöknője, Margit vagy Manci." SEBŐK REGINA "Abban az időben 37 éves voltam, ott laktunk a Zentai úti temetőnél. Amikor azok a dolgok történtek, akkor még jó volt az idő, de már nem emlékszem rá, hogy melyik hónap volt. Hetekig tartott, két-három hétig. Hordták oda az embereket, öten-hatan hajtottak tizet-ti- zenkettőt. Egy, akit megmenthettem volna, ha nyitva van a kapunk: Sóti Nándor volt. Be is engedtem már, de a katona meglátta. Odajött, nem vitte onnan tovább, hanem ott a helyszínen lelőtte. Ezt a Nándort én ismertem, azért maradt meg az emlékezetemben, hogy ott halt meg a mi kapunkban. Volt közöttük több más ismerősöm is. Ezt abból is tudom, hogy amikor éjjel terelték arrafelé az embereket, többen odajöttek az ablakom alá, és kopogtattak, hogy engedjem be őket. Az én uramat is elakarták vinni, ő borbély volt. A kollégáját, Forró Jóskát el is vitték, de a felesége eljött hozzánk, én meg elmentem vele Lendvai Klárihoz, ez a Klári az uramnak sógornője volt, meg a Titó katonája. Ő járt közben, hogy az uram kollégáját elengedjék. Forró Jóskának nem volt semmi hibája, meg az uramnak sem, nem is tudom megmondani, miért vitték volna el őket. Volt ott két ember, a Gyelmis Béla meg a Tumbász Béla. Ők intézkedtek. Aki nekik nem tetszett, azt vitték. Aztán egyszer egy este négy ember kileste Tumbászt, és az árokba fojtotta. Én később az árvaházban sok olyan gyereket gondoztam, akinek apját-anyját ott a házam előtt vezették a kivégzőhelyre. Sokaknak elvitték a nagyobb testvéreit is. Kis gyerekeket nem láttam, hogy tereltek volna, de nagyobbakat vittek a felnőttek között. Volt az árvák között egy Anti nevezetű, ezt magamhoz szerettem volna venni, de anyósom azt mondta, "ha neked nem lett, másét nem veszed ide." Jóban voltunk a házban elszálásolt oroszokkal, és ez volt a szerencsénk. Amikor az uramért jött a Tumbász, hogy majd elviszi, az orosz közbelépett, megfogta és kivágta az utcára. Nem jött azután többet, mert nemsokára megfojtották. Én akkor is úgy tudtam, meg most is úgy emlékszem rá, hogy az emberekkel megásatták saját sírjukat. Tudtommal senki sem menekült meg onnan. A temetőben nemcsak szabadkaiakat végeztek ki, hanem volt közöttük egy újvidéki orvos is. De azt koporsóban temették el. Én éppen akkor virágot vittem a sírokra, és a temetőcsősz mondta, hogy Reginám menj haza, mert egy orvost hoztak Újvidékről. Annak ássuk a sírt. Az orvost a felesége később kivetette, áttetette egy másik koporsóba és elvitte. Két kis családja is vele volt. Én ott nagyon sok mindent láttam, de csak nagyon kevesekkel beszéltem. Ezek egyike volt egy csantavéri, ez üzent az apjának, hogy hol van, mi lett vele. Beszélni sem, de nézni sem volt szabad. Sok szerb és bunyevác nép is lakott azon a tájon, akkor volt közöttük ellenségeskedés is. Ha valamelyik fogoly megszökött, volt, aki beárulta. Egy szökevényt így lőttek le a közelben a kertben. Valaki beárulta, és megkeresték." A csemyei temető mögött elhagyatottan, szeméthegy v közelében nyugszanak az itt kivégzett áldozatok. Néhány sza/[j virág a fűben tanúsítja, hogy hozzátartozóik nem felejtették ejó őket
