Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. június A MEGTORLÁS NAPJAI- Aki a sír széléről szökött meg "Tőlem már többen kértek nyilatkozatot erről, de mindenkit kereken visszautasítottam. Tudom, hogy valamikor el kell mondani, de abban nem vagyok biztos, hogy már eljött az ideje. Mindent elmondok, ahogy emlékszem rá, de a nevemet, nyomatékosan kérem, ne említse meg. A mi famíliánkból odaveszett az édesapám, és két nagybátyám. Nem merem már határozottan állítani, de úgy tudom, hogy összesen 71 magyart végeztek ki Szivácon. Ennek alapján próbáljunk további adatokhoz jutni. Szivácon 1938-ban 1271 magyart számoltak meg; tekintsük úgy, hogy ennyien voltak 1944-ben is. A kivégzettek mind munkaképes férfiak voltak, tehát átlag 20-60 éves korúak. (Vegyük úgy, hogy a lakosság fele része férfi, s vegyük úgy, hogy a 20-60 évesek teszik a férfilakosság felét, ez azt jelenti, hogy a 71 férfit valamivel több mint háromszáz személy közül válogatták ki, tehát körülbelül minden ötödik életrős férfilakost. - M. M.) Két fegyveres jött értük a tanyára. Velük kellett mennem nekem, aki akkor 21 éves voltam, mindössze féléves házas és édesapámnak, aki akkor már túl volt a hatvanon. Két hétig tartottak bennünket fogva a magazinban (nagy gabona raktár). Tulajdonképpen sejtem, hogy miért kellett elmennünk. Járt nálunk korábban egy szerb szomszéd, és követelte tőlünk a jószágot. Mi nem a saját tanyánkon laktunk, hanem béreskedtünk más tanyáján, akik elmenekültek. Ha odaadom neki a jószágot, abból baj lehet, mert majd még azt hiheti valaki, hogy eladtam. Mondtam ennek a követelőzőnek, hogy hozzon a községházáról írásos parancsot, akkor viheti a jószágot. Nos, ilyet nem hozott, mert őmagának akarta az állatokat megszerezni, hanem emmiatt elhurcoltatott bennünket. Ezt bizonyítani persze nem tudom, de mivel az ekörüli vátánk és az elhajtásunk gyors egymásutánba következett, én ebből következtetek így. A magazinból időnként kiszólítottak valakit vagy valakiket, s akit így kiszólítottak, az vagy visszajött, vagy nem, s aki visszajött, azok közül sokan jól össze voltak verve. Meg időnként újabb embereket is hoztak közénk. Hogy kik voltak ott akkor, azt tudtam, mert egy-két alkalomszerűen elfogott személytől eltekintve a többieket mind ismertük. Ott volt közöttük Mudri Józsi bácsi, rendőr. Azt lefektették a padlóra, a lábát felemelték, és a talpát úgy összeverték, hogy többet nem is tudott talpra állni. Meg másokat is elvertek. Fölsorakoztattak és bika- csőkkel, gumibottal sorban vertek bennünket. Egyszer szintén így sorbaállítva, megszámoltak bennünket. Azelőtt sosem történt ilyen, hanem csak úgy hordták ki-be onnan az embereket, és senki sem kérte számon, ha valaki nem jött többé vissza. Ekkor nagyon megijedtünk, hogy no, végünk. Ez halottak napja estéjén történt. A magazinból áthajtottak bennünket a Sokolski dóm pincéjébe, tulajdonképpen az öltözőjébe. Ott kiadták a parancsot: Skidaj se! (Levetkőzni!) Ki alsónadrágra, ki teljesen meztelenre volt kénytelen levetkőzni. A dómban megterített asztalok mellett folyt a dáridó. A pincében összekötöztek bennünket kettesével, és azon pucéran keresztül hajtottak bennünket a termen, amelyikben a fegyveresek dáridóztak. Engemet az édesapámmal kötöttek össze dohánymadzaggal. Kihajtottak bennünket a dómból, ott már szekerek várakoztak ránk. Azokra fölkellett kapaszkodnunk. Mi éppen egy általbeli szomszédunk, szerb ember szekerére voltunk kénytelenek ülni. Ez az ember persze jól ismert minket, és mi is őtet. Édesapámmal nem sokkal korábban együtt csempészte a dohányt. Úgyannyira együtt, hogy amikor édesapámat elkapták és bezárták, akkor ez a szerb ember váltotta ki. Persze, hogy váltottunk vele néhány szót a kocsin, de ő csak azt mondogatta, hogy: Pa sta ti ja mogu véé? (Mit tehetek én már érted?) Aznap délelőtt néhány társunkat kiválasztották közülünk, és velük megásatták a sírunkat. Én nem tudok arról, hogy ez csakugyan M-alakú volt-e, mint mondják, mert amikor ott áltunk a sír szélén a kivégzésre várva, akkor olyan sötét volt, hogy nem láthattam, arra meg nem emlékszem, hogy akik ásták, azok mondtak-e arról bármit is, hogy milyen gödröt ásattak velük. A szekereken egyenesen a szerb temető mellé vittek bennünket, ott azon meztelenül fel kellet sorakoznunk a gödör szélén. Hátunk mögött volt a gödör, szemben velünk a fegyveresek, elég sűrűn egymás mellett és elég közel hozzánk, mert korom sötét volt. Mire mi odaértünk, akkorra nekem már sikerült leoldanom a kezemet édesapám csuklójáról, és vártam az alkalmas pillanatot, hogy meneküljünk. Nem volt már kétséges, hogy mi a szándékuk velünk, hogy innen csak szökve lehet menekülni. Én akkor jó erőnlétbe voltam, édesapám azonban már kevésbé volt fürge, hiszen jóval idősebb volt nálamnál. Amikor úgy ítéltem meg, hogy itt az alkalom, akkor csak annyit súgtam édesapámnak, hogy: megyünk. S már vágtattam is a szembenálló fegyveresek sorfala előtt. Az egyik őr közvetlenül mellettem állott, olyan nagyon meglepődött, hogy nem volt érkezése sem elkapni, sem elgáncsolni, de rám lőni sem. Valószínű, hogy sem ő, sem a többi őr azért nem lőtt mindjárt rám, mert esetleg egymást találták volna el a sötétben. Mindenesetre nagy zűrzavar támadt, s a golyók csak akkor kezdtek körülöttem csapkodni, amikor már kiszaladtam a két sorfal közül. De akkor meg mint a záporeső, hullott a golyó körülöttem. Feltételeztem azt is, hogy az őröknek nem csak miattam volt gondjuk, hanem amiatt is, hogy a többiek nehogy kövessék példámat, és én úgy gondolom, hogy amint én elkezdtem futni, a többieket már lövöldözték is bele a gödörbe. Ezt az erős fegyverropogásból meg az egyéb hangokból gondolom, mert hátranézni nem volt érkezésem, nem is gondoltam rá, hiszen az volt minden gondolatom, hogy csak elérjem a temető árkát, abba belevetem magamat, és ott már nem érhet a golyó. A temető árka két irányba vezetett. Az egyik a temető köré, a másik meg ki a határba. Én persze kifelé tartottam, és ki is jutottam. A tanyánknak vettem az irányt,
