Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. május őrök lerángatták rólunk a göncöt, csak az alsónadrágot meg a fatalpú bakancsot hagyva rajtunk, belöktek a gödörbe. Első dolgunk volt Zolival, hogy egymásnak vetettük a hátunkat, s legugolva a mellünkön keresztbe tettük a karunkat, hogy megőrizzük a testmeleget. Aztán rágyújtottunk a "Káka tövén rak fészket a csóka" kezdetű katonanótára. A kinn álló bajtársaink is átvették a dalt. így töltöttük az éjszakát. Néha megpihentettük a torkunkat pár percre, de a kintiek akkor sem hagyták abba a Glatkownak szóló szerenádot. Másnap megtagadtuk az étkezést. Talán azért mert a cári időkben a fogoly kommunisták is az éhségsztrájkot használták fegyverül. Parancs volt arra, hogy minden KGB parancsnoknak jelenteni kell felettesének, ha a foglyok az étkezést elutasították. Márpedig az orosz parancsnok semmitől sem félt annyira, mint a saját elöljáróitól. Hamarosan megkezdődött köztünk és Glatkow között a munka feltételeinek tárgyalása. De gyakorlatban erre nem került sor, mert ekkor robbant a hír, hogy a magyar tisztek mennek haza! Ebből a kis epizódból tanultam meg a be nem hódolás erejét, mely sokszor az erősebbet is legyőzi. Persze, mikor Glatkow bejelentette hazaszállításunkat, a szemébe nevettünk. Ezzel szemben is immunisok voltunk már. Amikor csak egy őrt adott negyvenkettőnk mellé, akkor kezdtünk halványan reménykedni. Talán még meggyőzőbb volt, hogy elkísért bennünket a bekötővasút állomásáig, ahol búcsúbeszédet tartott az örök szovjetmagyar barátságról és a saját költségére a kantinból vodkát rendelt mindnnyiunknak. Hozzám külön odajött koccintani. "Charosi cholovek...Rendes gyerek..." - mondogatta és koccintott velem. Aztán folytatta:"SolidarityL. da... soli- darityi charasho. Rendes dolog a szolidaritás. A te helyedben én is ezt tettem volna." A helyzet kezdett meggyőző lenni, de azért nem engedtem, hogy érzelmeim elragadjanak... Hát így kerültem én a grozniji bazárba. A sátrak között csellengve sütkéreztem a szabadság fényében, aminek azonban hosszú árnya volt. Hiába voltunk őrizet nélkül, őrzött minket a rendszer. Ugyanis nem volt semmiféle igazolványunk. Minden útiokmányunk az öreg őrünk kezében volt. Sztálin birodalmában pedig igazoló iratok nélkül mozogni veszélyes volt. Akinek nem volt bumácskája, egyenest ment a börtönbe. Szóval messzi elkalandozni az állomástól nem volt tanácsos. De azért mégis szívmelegítő érzés volt jönni, menni őr nélkül. Elbámészkodtam a rézművesek műhelye előtt, akik évszázados módszerekkel, de roppant kézügyességgel kalapálták ki a szebbnél szebb mintával díszített tálakat, edényeket, ékszereket. Külön színházi előadásnak számított figyelni az alkudozás trükkjeit. Bár a szavakat nem értettem, a gesztusokból tisztán láttam, hogyan becsmérli a vavő az árút, míg az eladó égig magasztalja azt. Megfigyeltem az eltakart arcú nőket, milyen kecsesen egyensúlyozzák fejükön a terhet. De azt is észrevettem, hogy már több az orosz a bazárban, mint a helybeli lakos és hogy az általánosan használt nyelv is orosz. Ahogy andalogtam a sátrak között, mindig szemmel tartva az állomás épületét, arra lettem figyelmes, hogy Zoltán, a karcertársam, egy helybeli fiatalemberrel beszélget. Illetve csak hallgatja. A fiatalember rettenetes izgatottsággal magyarázott valamit Zoltánnak. Az ökle is sokszor a levegőbe lendült. Attól tartva, hogy Zoltán esetleg verekedésbe keveredhet, jobbnak láttam, ha odamegyek, hogy kéznél legyek. Közelebb érve feltűnt a benszülött ifjú szabályos, de sötétbőrű arca, az európainál szélesebb arccsontja. Szokatlan volt a hosszú ébenfekete, egyenes haja, amit a helyi szokás szerint gyöngyökkel kivart lapostetejű sapka takart. Oroszul beszélt, de erős akcentussal. Ki-ki villantak erős, hibátlan fogai. A közeledtemet látva elhallgatott, de Zoltán megnyugtatta, hogy én is egyike vagyok a foglyoknak. így tovább folytatta: "...Mindenkit elvittek! Fiatalt, öreget, nőt, férfit, beteget, egészségest, szülő nőt, nyomorékot... mindenkit bezsúfoltak a vagonokba. Vizet nem adtak, szerencsére a mi vagonunkba szorult valaki, aki akkor jött a kútról kecskebőr tömlőkkel. De hogy a többi vagonokban mi volt, azt a jó ég tudja. Nem törődtek vele. Sokszor napokig nem is nyitották ki a vagonokat. Ha megálltunk csak úgy gurúltak ki a hullák. Ilyenkor kellett a szükségletet végezni, nők férfiak együtt. Alig adtak enni, és inni az árokból kellett, ahol a vonat állt. Nem emlékszem meddig tartott az útunk. Szibériában kötöttünk ki Az első őrízetlen pillanatban megszöktem. Visszajöttem. Csecsen vagyok! Sokan menekültek fel a hegyekbe. De itt a városban is vannak barátaim. Segítenek, de meddig éljek a nyakukon, mint üldözött? Segítsetek rajtam, vegyetek be magatok közé, hogy végre megszabadúlhassak Látjátok, az oroszok mindenünket elvették. Ők most itt az urak. Vegyetek be magatok közér Amíg beszélt, az arcát figyeltem. A hangja izzott, a szeme villogott, az egész lénye súgározta azt a lángoló haragot, amit szavak nem fejezhettek ki. Zoltán először nekem igyekezett megmagyarázni a helyzetet, aki értetlenül álltam ott. "Nem hallottál a csecsenekről?" "Nem én. Soha..." "Én olvastam róluk, de már nem is tudom, hol. Ok a háború alatt szabadság reményében, a német oldalra álltak. Nem a nácizmusért, hanem a szabadságért. De ezt nem érti senki, csak mi A németek szabadságharcosoknak nevezték őket, az oroszok meg árulóknak. De, ha a németek győznek, akkor őket is az alacsonyabb fajok közé sorolták volna, mint a cigányokat. Nekük sem, nekünk sem volt kiütünk ebből a csapdából." A csecsen megrémült az egymással folytatott beszélgetéstől, mert nem értette. A menekülő ösztönös félelmével azt gyanította, hogy mi összebeszélünk és kiadjuk őt a hatóságoknak. Zoltán látva a rémületét megnyugtatólag vállára tette a kezét. Ő jól beszélt oroszul és igyekezett lecsitítani a már menekülni kész fiatalembert. "Hidd el szeretnénk segíteni De amit kérsz, az lehetetlen. Mi is foglyok vagyunk Magyar foglyok Megvagyunk számlálva. Negyvenkét magyar hadifogoly. Ha be is fogadnánk ca őr azonnal felfedezne és hívná a vasúti rendőrséget! Sajnálom, de nem lehet..." Az első pillanatra elborúlt a tekintete. De felvál-
