Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG XXXI. évf. 5. szám VOLT AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. május STOLMÁR G. ILONA: Májusban nem gond cikktémát találni: ehhez a hónaphoz annyi esemény kötődik, hogy minden hétre jut valami, ami gondolatokat ébreszt, amivel foglalkozni érdemes, amire emlékezni kell. Mi más juthat eszébe legelőször az embernek, ha ilyenkor a naptárra pillant, mint a tavasz, a természet ébredése, újjászületése, rügyfakadás, virágnyílás s mindez együtt még a legprózaibb lélekben is lírai visszhangot kelt, derűlátásra ösztönöz, tettekre serkent. Hosszabbodnak a napok, egyre több a napsütés és még az is bizakodóbban néz a holnap elébe, aki a borus-zimankós téli hónapok alatt már hajlamos volt kedvét veszteni és feladni a hitet, hogy még valamit is várhat a jövőtől. Ez a depressziós lelkiállapot ilyentájt sokakat hatalmába kerít, főleg amikor hosszúra nyúlik a tél és ezeknek megváltást jelent a májusi verő fény. Szeretnők remélni, hogy a május otthon, Magyarországon is kicsit optimistább kedvre hangolja az embereket és a sok keserűséget, amiben az utolsó hónapokban le kellett nyelniök, kicsit feledteti majd velük a tavaszidő édessége... Ha májusról beszélünk, rögtön a hónap első napjához kapcsolódik valami, ami mellett érdemes megállni egy pillanatra: május elseje ez, a világ munkásságának nagy ünnepe, a nemzetközi munkásmozgalom szolidaritási megmozdulása. Ez volt az a nap, amire a kommmunista országokban negyvenvalahány éven át könyörtelenül kivezényelték a dolgozókat, akiknek ha tetszett, ha nem, lelkesedniük kellett a dísztribünökről Lenin és Sztálin képmásai előtt leereszkedően integető párt- és állami vezetőkért, miközben vállaikat majd lehúzták a jókora transzparensek és a mellvéden állók felnagyított arcképei, amiket a menet indulásakor a párttitkárok a kezükbe nyomtak. De mindenért kárpótolt a felvonulást követő össznépi majális, ahol -- az első sarkon megszabadulva nehéz tábláiktól - a dolgozók korsószámra nyakalhatták az ingyensört és tömhették magukba a tormásvirslit. Hol vannak már ezek a régi májusok, amikor a (Folytatás a 3. oldalon.) TRIANON ELŐSZÖR, ....MÁSODSZOR, TRIANON HARMADSZOR...! Még egy nevezetes dátum társult az eddigi, leg- szomorubb magyar eseménynaptár lapjaira. 1995. március 19. Ez az a - csak a trianoni gyásznaphoz hasonlitható - nap, amelyen Horn Gyula pufajkás miniszterelnök ünnepimosolygós körülmények között és éppen Párizsban aláírta a szlovák-magyar alapszerződést, ezzel kedveskedve Európának. Annak az Európának, amely évszázadok óta hagyja cserben azt a magyarságot, amely vérét ontva védte az Ő kereszténységét, kultúráját, államiságát, lakosságát, jólétét. Ez az Európa most feltételeket támaszt nekünk, ha be akarunk jutni díszes társaságába, fennsőbbrendű köreibe, csillogó klubjába. Mintha nem is jövőre lenne 1100 éves az államiságunk, mégpedig Európában. Mintha valamiféle "betelepedési" engedélyt kellene kérnünk, hogy oda jussunk, ahol Árpád, de inkább Attila óta vagyunk. (A Balkánt viszont Európának tekintik. Mintha mi, magyarok nem is a kettő - Nyugat-Európa és a Balkán - között léteznénk, középen.) Nekünk támaszt feltételeket Európa, s mint egy alávaló senkit várakoztat az előszobájában, mondván, előbb mossuk meg kezünket, vegyünk tiszta ruhát és pucoljuk ki a cipőnket. Megszabja kivel, mikor és hogyan kössünk barátságot, papíron, mert Európa mostanában mintha igényesebb, de főleg félősebb lenne még annál is, mint amilyen a régi történelmi időkben volt. Nem szereti, ha nemzetiségi civódás van a háza táján. Ezt el is lehetne fogadni, ha Európa híres nyugati felén nem lenne ilyen. De van! Mégpedig több és súlyosabb, mint a közép-keleti felén. Ráadásul a magyarság helyzetével össze sem lehet hasonlítani a nyugati térfél nemzetiségi problémáit, mert nincs a világon még egy olyan ország, amelyet - lakosságával együtt! - úgy széttrancsíroz- tak volna, mint a miénket. Nincs olyan több milliós nemzetiség, amely alól magát a hazát húzták volna ki. Ezért (Folytatás a 5. oldalon.)
