Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-12-01 / 12. szám
1992. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 másután. Odakint már világosodik, párás, nyirkos reggel van. Az ágyúdörgés minden irányból erősödik. A nemzetőrök harcolnak a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel, kézifegyverekkel szállnak szembe a szovjet tankokkal. A honvédség nem készült fel a védelemre, a támadás ~ noha napok óta érkeznek a hírek a szovjet csapatmozdulatokról - meglepetésként érte a katonai vezetést. A szabadságharcosoknak nincsenek páncélelhárító lövegeik, védekezésre alkalmas nehézfegyvereik. (Akkor még nem tudtuk, hogy a csapatok nem álltak harcban, mert Nagy Imre megtiltotta az értelmetlen vérontást és a kormány nem volt a helyén, mert mindenki a jugoszláv követségre menekült...) Aztán a rádióban sorozatban jelentkeznek az ellenállásról szóló első hírek: "Figyelem! Figyelem! Figyelem! Szovjet tankok százai támadják a magyar fővárost! Segítséget kérünk a magyar forradalomnak.1" Ilyen és ehhez hasonló felhívások, segélykiáltások követték egymást szüntelenül az éterben aznap hajnalban s aztán egész nap és még vagy másfél hétig. A legdrámaibb közleményeket a dunapentelei Rákóczi Adó olvasta be ezen a reggelen és még napokon keresztül, egészen november 7-ig, amikor az azelőtt Sztálinvárosnak nevezett helységet minden oldalról körülvették a szovjet tankok és a harc kilátástalanná vált. A védők szűkében voltak az élelemnek, lőszernek, az ellenállásnak nem volt tovább értelme. De a szervezett küzdelem itt tartott legtovább, az ország többi részén - a Csepel-szigeten, a soroksári Juta-domboknál, a Vértesben, a Mátrában, a Mecsekben vagy megszűnt, vagy elszórt partizántevékenységgé vált. Aztán a szovjet túlerő napokon belül ezeket is felszámolta. Az utolsó ellenállási góc november 15-én esett el és végleg elhallgattak a fegyverek. Az országra a temető csendje borult. A dunapentelei Rákóczi-adó utolsó adása így szólt: "Figyelem, figyelem! A szovjet tankok és légierők támadják Dunapentelét. A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik. Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk. Itt Rákóczi Adó, Magyarország." Ennek a kétségbeesett hangú közleménynek a második mondata - "A harc változatlanul tovább tart!" - az elbukott 56-os forradalmi szabadságharcnak milliószor idézett jelmondatává, mottójává vált, aminek jegyében a magyar emigráció tovább folytatta a harcot mindaddig, amíg meg nem bukott a diktatúra. De akkor, 38 évvel ezelőtt a diktatúra még erős volt és a forradalom, a cserbenhagyott forradalom elvérzett a sokszoros túlerőben lévő vörös hadsereg pörölycsapásai alatt. Ám bukásában is győzedelmeskedett s hogy ez így volt, azt tulajdonképpen csak most értette meg a világ, amikor a nyolcvanas évek végére szétesett a Szovjetunó és összeomlott a kommunizmus rozoga építménye, aminek alapjai először 1956-ban rendültek meg. A forradalom utóéletéről még oldalakat, ha nem köteteket lehetne írni, most azonban zárszóként még annak szeretnék néhány mondatot szentelni, hogy miért érezzük mi magyarok a mai napig azt, hogy a Nyugat cserbenhagyta a magyar forradalmat. Ezt éreztük otthon 1956 őszén is, ezt érezzük azóta is és még akkor is így érzünk, ha sokan azt mondják: hja a magyarok mindig másokat okolnak a bajaikért, örökösen bűnbakot keresnek. Lehet, hogy így van, de azért engedtesség meg nekem, hogy összefoglaljam: mit tett és mit nem tett a Nyugat, nevezetesen Amerika 1956 őszén és mit tehetett volna, illetve milyen körülmények szerencsétlen összejátszása miatt nem történt semmi sem úgy, ahogy történnie kellett volna. Kezdjük a végén: több esemény, illetve tényező torlódása okozta, hogy az Egyesült Államok nem tudott kellő figyelmet fordítani a magyarországi helyzetre és nem tette meg azokat a lépéseket, amiket vártunk tőle. Azokban a napokban kulminált az elnökválasztási kampány, akkor tört ki a szuezi háború, nem volt amerikai követ Budapesten és Dulles külügyminiszter betegeskedett. Az Egyesült Államok, akárcsak az ENSZ Biztonsági Tanácsa a szuezi válsággal volt elfoglalva, ráadásul a magyar események tökéletesen váratlanul és fölkészületlenül érték. Amellett a Nyugat tájékozatlan is volt a Magyarországon történő eseményekről, mert a magyar ENSZ-delegátus (a szovjet állampolgár Kós-Konduktorov) félrevezette a nyugatiakat, a Nagy Imre által kinevezett Szabó János hallgatott, Szoboljev szovjet ENSZ-delegátus pedig addig hazu- dozott a magyar helyzetről, amíg a második szovjet támadás befejezett tények elé állította a Nyugatot. Mire megtudták az igazat, már késő volt. Hogy a szabadságharcosok és az egész magyar nép által azokban a napokban annyira várt ejtőernyősök sohasem szálltak le a Vérmezőn, annak több oka is volt: Magyarország olyan országokkal volt körülvéve beleértve a semleges Ausztriát is —, amelyek nem engedték meg amerikai gépek átrepülését, kikötő hiányában pedig tenger felől nem lehetett megközelíteni az országot. Az Egyesült Államok és Magyarország között nem létezett semmiféle szerződés, szövetségi viszony és a harmadik világháború kockázatát senki sem akarta vállalni, még akkor sem, ha a Szabad Európa Rádió éveken át bíztatta a rabnépeket, hogy rázzák le bilincseiket. (Azt csak utólag tették hozzá, hogy "békés úton"...) Nos katonai akciót valóban nehezen lehetett volna elképzelni, de több más megoldás is a Nyugat rendelkezésére állt, amivel meg lehetett volna állítani a szovjet agressziót. Először is haladéktalanul el kellett volna ismerni a Nagy Imre-kormányt, másodszor az ENSZ-nek el kellett volna fogadnia a semlegességi státust, harmadszor a háború kockázata nélkül lehetett volna komoly figyelmeztetést intézni Moszkvához, hogy egy magyarországi katonai beavatkozást a Nyugat barátságtalan lépésnek tekintené. Végül Hammarskjöld ENSZ-főtitkárnak, vagy megbízottjának azonnal Budapestre kellett volna repülni, személyesen meggyőződni a helyzetről és referálnia Biztonsági Tanácsnak. Hogy ez is kockázattal járt volna a küldöttre nézve? Hja vannak állások és feladatok, amelyeknél a kockázatot be kell kalkulálni... Ezzel szemben mi történt? Mint Radványi János, 1967-ben disszidált, Amerikában politikai menedékjogot nyert volt washingtoni magyar nagykövet "Hungary and the Superpowers" című könyvéből tudjuk — idézem — "...a
