Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-12-01 / 12. szám
1992. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 STIRLING GYÖRGY: EPILÓGUS- 1956- Legyőzőben is győztes forradalmunk utóélete Az elmúlt hetekben a szokottnál is nagyobb figyelemmel olvastam át a hozzám eljutó hazai újságokat és az emigrációs lapokat, de amit kerestem, annak csak nagyon kevés helyen találtam nyomait. Alig néhányan adták jelét annak, hogy emlékeznek még arra, mi történt 1956. november 4-én: magyar sajtó otthon is, a nyugati világban is jószerivel egyetlen szó nélkül átsiklott a dátum s az azt követő rövid párnapos időszak felett, ami legalább annyira befeléfordulásra kell indítson bennünket, mint a két 1849- es gyásznap, Világos vagy Október 6. Mert ahogy ehhez a két, közel másfélszáz év előtti dátumhoz kapcsolódik a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc elbukása, úgy idézi föl legújabbkori történelmünkben November 4. és az utána következő néhány nap 1956-os forradalmi szabadságharcunk tragikus végét. Aminek emlékét legalább olyan híven kell ápolnia azoknak, akik átélték ezeket a napokat és az azóta felnőtt nemzedékeknek is, mint ahogy évről- évre felidézzük a forradalom kitörésének óráit és a már legendás dátummá vált október 23. minden mozzanatát. Nincs most kerek évforduló, "csak" 38 év távlatából emlékezünk vissza azokra a drámai napokra, amelyek végzetesek voltak az 1956. október 23-án kezdődött nemzeti felkelés sorsára nézve s egyben eldöntötték, több mint három évtizedre meghatározták a nemzet jövőjét, egy hosszú, kezdetben hősi és tragikus, majd egyre szürkébbé, végül kiábrándítóan ellentmondásossá váló korszak egymást követő generációinak életkörülményeit. Tudom, hogy történelmietlen és a történészek komolytalannak tartják, amikor valaki úgy közelíti meg a kérdést, hogy "mi lett volna, ha?...", de engedtessék meg nekem, hogy kivételesen eljátsszak a gondolattal: mi lett volna, ha 1956. november 4-én hajnalban nem dördülnek el az orosz ágyúk Budapest körül és nem indul meg a szovjet támadás, hogy eltiporja a párnapos szabadságot és tűzbe-vérbe fojtsa egy kis nemzet legszebb álmait, vakmerő reményeit? Igen, mi lett volna, ha?... Istenem, hány álmatlan éjszakán át gondokoztam ezen azokban a napokban, amelyek mérhetetlen szenvedést, sok-sok megpróbáltatást és megaláztatást hoztak a magyar társadalomra és törték derékba sok százezer ember életét, pályáját, tették tönkre a jövőjüket. Miért nem merül fel ez más eseményekkel kapcsolatosan? Hiszen az utolsó félévszázadban sok olyan fordulat történt a Duna-Tisza közén, ami döntően befolyásolta az életünket, az egész magyar nép sorsát, de mindközül leginkább 1956-al kapcsolatban ötlik fel az emberben újra meg újra a kérdés: mi lett volna, ha elmarad a szovjet beavatkozás, ha megerősödik a tizenegy nap alatt kivívott szabadság és a nemzet saját kezébe veheti jövője kialakítását, folytathatja a kilenc évvel előbb, az 1947-es választásokkal megszakadt demokratikus fejlődés kiteljesítését? Persze már itt is fel lehetne vetni a kérdést: mi lett volna, ha 1947/48-ban máskép alakulnak az események és a nyugati hatalmak nem tűrik el, hogy a Szovjetunió lábbal tapossa a jaltai megállapodást és nem nézik tétlenül, hogy a Krim félszigeti nyaralóhelyen aláírt egyezmény és a háború utolsó szakaszában tett számos közös nyilatkozat (pld. Atlanti Charta) szellemével szöges ellentétben Moszkva a saját kommunista rendszerét erőszakolja rá a közép-európai országokra. Akinek személyes emlékei vannak erről és az ezt megelőző esztendőkről, és visszamehetne egészen a harmincas évek közepéig, amikor a - ha még a nem is egészen zavartalan, de mégiscsak a viszonylagos - béke ígéretes éveiben egy új magyar reformnemzedék bontogatta szárnyait és százszor és ezerszer elgondolkozhatna azon, hogy mi lett volna, ha évszázadok után először sikerül a nemzetnek a saját független életét kialakítania saját, megkisebbedett, de saját földjén, mi lett volna, ha sikerül kimaradnunk a háborúból és mi lett volna, ha végülis a háború pusztításai elkerülik Magyarországot?... Az én generációm, az a trianoni nemzedék, amely az élet kapujához éppen az európai háború kitörésének évében érkezett, égett a tettvágytól, hogy megvalósíthassa azokat a szociális és egyéb terveket, amelyek mintaországgá varázsolhatták volna a kis hazát. Ennek mind szárnyát szegte a háború, amelybe végzetesen belesodródott az ország, amelynek sorsát az események szinte törvényszerű alakulása és összefüggései, hatalmas erők és nem utolsósorban földrajzi helyzetünk döntötte el. A második világháború, amely (ez ma már közhely) az elsőnek egyenes folytatása és az azt lezáró békediktátumok logikus következménye volt, végzetszerű események sorozataként sújtotta a Föld népeit és elsősorban Európát, de hogy mi lett volna, ha az elmarad, ha 1933-ban Németországban nem kerül hatalomra egy Hitler, akinek nem az volt a legnagyobb bűne, hogy a Németországot két évtizeddel előbb megalázó Angliát és Franciországot megtámadta, mert ez a versaillesi békékre következő reakció volt, hanem az a megbocsáthatatlan, amit a zsidókkal művelt és az, hogy rászabadította Sztálint Európára. Minden többi nyomorúságunk ebből a kettőből eredt. De ostobaság lenne ezellen lázadozni és azon gyötrődni, hogy mi lett volna, ha mindez másképp alakul. Legfőképp azért lenne ostobaság, mert ez egész Közép-Európa közös sorsa volt és kisebb-nagyobb eltérésekkel a térségben lévő minden országot egyformán érintett. Messzire kalandoztam a múltban, ám ezzel a kitérővel csak azt akartam érzékeltetni, hogy a múltat zok
