Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. november kiváltképp akkor, ha valaki önzetlenül és a segítő szándékkal közeledik. De arra a gúnyolódásra, hogy mi azért képzeljük magunkat "okosoknak", mert nyugaton élünk, még válaszolni sem érdemes. Mindenesetre az élet sokmindenre megtanítja az embert és ha többfelé megfordul, gyűjthet tapasztalatokat erről-arról. Amit nemcsak ő, de más is hasznosíthat. Ez fokozottabban áll, ha felgyűlnek az évtizedek a hátunk mögött. Fogalmam sincs, Szőcs Zoltán milyen korosztályba tartozik, de vannak társadalmak, ahol még ma is tisztelik a korral szerzett tapasztalatokat és meg is hallgatják azokat, akik ezeknek birtokába jutottak. Persze ez sem kötelező, de én praktikusabbnak tartom, mintha mindenkinek a saját kárán kellene megtanulnia, mit nem szabad csinálni és minden generáció újra elkövetné azokat a hibákat, amelyektől több rendszer- váltást átélt öregek meg tudnák óvni őket. (E "két-három rendszerváltásra" való utalásom fölött is élcelódik Sz.Z., pedig ezek nem olyan vicces dolgok. Az én első világ- háborús korosztályom abban a szerencsében részesült, hogy végigélte a második világháborút és az utána következő "váltást", amit az ötvenhatos fordulat élményei, majd a bosszú-korszak hideglelős emlékei követtek. Hogy közben — nem tudom, Sz.Z. hol volt akkor, lehet, hogy még nem is élt — e sorok íróját a 45-ös rendszerváltást követő sorrendben második koncepciós összeesküvési perben hét évre ítélték (számomra ez is újabb rendszerváltás volt), azt csak úgy mellékesen említem, noha tapasztalatszerzésre ez a rács mögött lehúzott hét év is nyújtott némi alkalmat. A szabadulás után még otthon töltött 16 év is bővelkedett izgalmakban, dehát erről minek beszéljek, hiszen tízmillióan csináltuk végig a hazában. Hogy aztán eljöttem? Minekutána a börtön utáni másfél évtized alatt különlegesen rossz káderként csak aljamunkát végezhettem, egyszer abból is elegem lett és némi cinizmussal azt mondtam magamban: ha már aljamunkát kell végeznem, miért ne végezzem azt dollárért? Legalább megfizetnek és még nem is fognak másodrendű állampolgárnak tekinteni, miközben minduntalan rettegnem kell attól, hogy "kiszúr" a párttitkár, akinek kapcáskodásait egyre nehezebb volt elviselni. Elegem lett abból, hogy némán tűrjek: s így lettem a szocializmusban eltöltött negyedszázad után egyszerre "okos" emigráns, hogy Sz.Z. jelzőjét idézzem, de szerinte gazdag is, mert úgye itt dollárral fizetik meg a munkát. Ami bizony kezdetben nagyon nehéz volt, mert ötvenéves fejjel, kedves Sz.Z., már nem könnyű a nulláról kezdeni, egzisztenciát teremteni, azaz végrehajtani egy újabb saját kis "rendszerváltást". Nem volt könnyű, de sikerült...) Mert itt sem az utcán hever a dollár, hanem keményen meg kell dolgozni érte, főleg eleinte, amíg megkapaszkodik az ember fia. Ezért nem értem, miféle indítékok, milyen lelki motívumok vezették Sz.Z. tollát, amikor azt köszörülni kezdte rajtam és minden előzmény nélkül belekötött az emigrációba. Irigység, kisebbségi komplexum, csalódottság vagy frusztráltság (hogy ezt az otthon egyre inkább meghonosodó borzalmas "mangol" szót használjam), ki tudná megmondani?... Csak sajnálni tudom szegény Szőcs Zoltánt, hogy ilyen önmagával meghasonlott lelkiállapotban az emigráción tölti ki a mérgét és így vezeti le a keserűségét, de megértem: nem lehetett könnyű otthon negyvenvalahány évig élni a kommunizmusban és sok embernek kikészültek tőle az idegei. Én gyöngébbnek bizonyultam Szőcsnél és csak 25 évig bírtam cérnával, de az is elég volt. Tisztelem érte, hogy ő bírta, vagy talán -- elnézést a pogány gondolatért és a gyanúsításért — talán nem is esett olyan nehezére, mert jól érezte magát?... Mindenesetre a májusi választások arra mutatnak, hogy a negyven évig tartó agymosás nem múlt el nyomtalanul a magyar társadalom feje fölött. Bizonyos sztereotipiák még ma is élnek, virágoznak (ide tartozik az is, hogy az emigráció szélsőséges, fasisztoid gyülekezet, legjobb esetben maradi ókonzervatívok társasága) és ezeknek volt köszönhető, hogy amikor szavazni kellett, közel kétmillió honpolgár voksolt a négy évvel ezelőtt megbukott rendszer képviselőire, akik negyven éven át szipolyozták és csődbe juttatták az országot, gazdaságilag, szellemileg és morálisan egyaránt. Még valami Szőcs Zoltán leveléből, ami ugyan nem tartozik szorosanvéve a tárgyhoz, de pár sort megérdemel. Szőcs kiegyensúlyozott véleményét érzékelteti, hogy egyik szavával "megvédi" Antall Józsefet, a másikkal pedig olyan bűnt ró a terhére, amit én nyugodt lelkiismerettel sohasem tartottam volna illőnek felhozni ellene. Azt valóban merészeltem leírni, hogy az elhúnyt kormányfő rosszul válogatta meg a munkatársait, mert — amint az vezetésre hivatott nagy embereknél gyakran előfordul — nem rendelkezett jó emberismerettel. Szőcs ennek ellentmond és ha ő jobban tudja, vagy másként van értesülve, máris deferálok. Ellenben attól elakadt a lélegzetem, amikor ezután azt kellett olvasnom cikkében, hogy "Antall (...) amit akart, betegen, heroikus küzdelemben is elérte: Magyarországon partvonalon kívülre került a legyengült és szétzilált nemzeti jobb! Ez volt a célja, ezért küzdött." Mármint Antall József volt miniszterelnök... Hogy ezt a képtelen és rossszindulatú vádat honnét szedte Szőcs, annak kielemzése mélylélektani vizsgálatot igényelne, de nem vagyok pszichológus, ezért hagyom az egészet. De az a megállapítás, hogy Antall József életcélja a nemzeti jobb kiszorítása volt, őt azzal gyanúsítani, hogy ezért küzdött, az enyhén szólva agyrém. Ha még emlékeznek kedves olvasóim, azzal kezdtem, hogy feladom. Mármint a további küszködést és igyekezetét annak érdekében, hogy a magam szerény képességeivel hozzájárulhassak valamiféle konszenzus megteremtéséhez az otthoniak és az emigránsok, vagy ha tetszik a nyugati magyarság között. Feladom még a reményt is, hogy ez valaha megvalósulhat, mert amíg ilyen Szőcs-féle túrásokba botlik az ember, amíg akadnak olyanok, akik nemhogy a köztünk lévő távolság áthidalásán, a diktatúra évtizedei alatt képződött árok betömésén munkálkodnának, hanem a távolság növelésén és a szakadék mélyítésén fáradoznak, addig meginog az ember hite és bizalma abban, hogy valaha megtaláljuk a közös hangot. Persze, ez nem a mi kárunk lesz, hanem a hazaiaké. Ha mi visszahúzódunk a saját kerítéseink mögé és csak a magunk életére fordítunk
