Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1994-10-01 / 10. szám

AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. október lete maradt. Sticker Katalint másnap délelőtt orvosi vizs­gálatra, délután a parancsnoki épületbe vitték, ahol közöl­ték vele: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasí­totta kegyelmi kérvényét, az Ítéletet február 26-án reggel vég­rehajtják. Tudtára adták még, - ha meg tud nevezni olyan közeli hozzátartozót akitől el akar búcsúzni, akkor este tíz óráig behozzák a börtönbe..., más kedvezmény számára nincs, ha addig igényel enyhe nyugtatót, azt kérhet az őrségtől. Kati - mivel a siralomház tele volt, bajtársait őriz­ték ott - egy estén, egy éjszakán át még Marikával marad­hatott... Búcsúzni hozzá senki sem jött el. Péter nevét nem merte kiadni utolsó óráiban sem börtönőreinek. Wittner Mária így emlékezett az utolsó, együtt töl­tött estére, éjszakára, a végtelen sötét előtti utolsó per­cekre: "Az utolsó nap a beszélgetések napja volt..., a visszaemlékezésé. Sticker Kati nem érezte, hanem tudta a véget, azt, hogy nincs tovább. Mindkettem szerettünk olvasni, azon az estén mégis inkább beszélgettünk, Péterről is..., nekem bevallotta: csak azért fájt a szíve, hogy tőle nem búcsúzhatott el. "26 éves vagyok, 26-án születtem és 26-án fognak felakasztani..., soha nefelejts el, emlékezz rám..." - mondta nekem úgy éjfél körül. Nekem mondta vagy csak önmagával beszélgetett, ki tudja? Mindketten magunk elé bámultunk..., hajnal három felé aludtunk el. Reggel nor­mális időben 6-kor ébresztettek, akkor már nemigen szól­tunk egymáshoz, ültünk a csendben, Kati maga elé nézett, félelem látszott rajta... Megfésültem, megigazítottam ruháját s közben az járt az eszemben, hogy ez az ő ra­vatala... Nemsokára nyílt az ajtó, három fegyőr állt kinn, Sisa, a parancsnokuk sapkájából egy cetlit vett elő s csak annyit mondott: "Sticker Katalin!" - Egymás nyakába borul­tunk szótlanul, szorosan átöleltük egymást... - Még láttam az ajtóban, az apró törékeny nő kihúzta magát... hang nél­kül őrei közé lépett, majd hangosan kiáltva búcsúzott min­denkitől: "Sticker Katalin vagyok, most visznek akasztani...!" - Többé nem láttam..., dörrenve csapódott be az ajtó... - én két hét múlva, amikor a kórházból kiengedtek hallottam: örjöngve vertem, rugdostam zárkánk ajtaját s kiáltoztam még csak el nem vittek, hogy "hozzák vissza Katit..., ne vi­gyék el!..." - Idegösszeroppanást kaptam." Börtönbeli feljegyzések szerint először Kóté-Sörös Józsefet, majd Tóth Józsefet, végül 1959. február 26-án 7 óra 30 perckor Havrilla Béláné Sticker Katalint végezték ki. Wittner Mária 12 év múlva, 1969-ben szabadlábra került, - 1990-ben, mint volt rabtársa, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége alelnöke engedélyt kért baj társa ex­humálására, majd tisztességes eltemetésére. "Mivel mi élet­ben maradtunk, bűntudatunk van..." - írta beadványában - "kérem önöket, engedjék meg, hogy még élő harcostár­saimmal együtt felravatalozhassuk őt, s megadhassuk néki a végtisztességet..." Wittner Mária kérését a Magyar Köztársaság ille­tékes hivatala elutasította. **♦ A szerkesztő utóírata: Az ember megdöbbenve és felzaklatva olvassa az ilyen s ehhez hasonló beszámolókat, amelyek fellebbentik a függönyt az "56 utáni bosszúkorszak egyes részleteiről és bemutatják a Kádár-rendszer megtorló politikájának kímé­letlenségét és embertelenségét. Nem árt ezeken elgon­dolkozni, éppen most, forradalmunk évfordulóján s ezzel kapcsolatban óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy mégis akadtak azokban az években emigránsok, akik szóbaálltak Kádárékkal, bejártak a követségeikre és elfogadták meghívásaikat világszövetségi rendezvényekre, anyanyelvi konferenciákra? Ezek a kolla- boránsok a szabad világban minden kényszer nélkül bra- tyiztak a kommunista rendszerrel s ezzel azoknak emlékét és áldozatát gyalázták meg, akikről a fenti visszaemlékezés is szól, akik végig szenvedték a szabadságharc utáni terrort vagy bitófán fejezték be életüket. Micsoda erkölcstelen érzék kellett ahhoz, hogy ártatlan hazafiak megkinzóival és gyilkosaival összeszűrjék a levet? És az akkori kollaborán- sok közül még sokan itt élnek közöttünk és ma is résztvesznek az emigrációs közéletben, némelyikük koa­líciót vagy világszövetséget szervez és vezető szerepet ját­szik. Vajon meddig tűri még az emigráció ezeknek a kétkulcsosoknak az ügyködését és mikor leplezi le őket végre valaki?... * * * *** * A "Partnerség a Békéért" program keretében Len­gyelországban tartott nagyszabású hadgyakorlatokon Ma­gyarország, pénzügyi okokból, nem vett részt. *** A szlovén államtanács egyelőre elvetette ama gya­korlat törvénybe iktatását, hogy az olasz és a magyar ki­sebbség rendezvényein a szlovén himnusz mellett meg- szólalhat-e e két nemzet himnusza is. Az állásfoglalást a megromlott szlovén-olasz viszony motiválta. 64 éves korában New Yorkban váratlanul elhunyt Hóka Mihály, a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség, a Magyar Szabadságpárt egyik újjászervezője nyugaton, a magyar nemzeti emigráció soha meg nem alkuvó fáradhatatlan munkása. Hóka Mihály testvérével, Hóka Ernővel 1956 október-novemberében együtt küzdött a szov­jet tankok ellen, majd a szabadságharc bukása után Amerikába került, ahol az írás és a szó fegyverével folytatta harcát a kommunizmus ellen. Lapot szer­kesztett, röpiratokat fogalmazott és tüntetett, em­lékező ünnepségeket rendezett, ha úgy kívánta az ügy szolgálata, melyért a két Hóka-testvér élt. Hóka Mihályt a New York-i Szent István templomban búcsúztatták és imádkoztak lelkiüdvéért barátai, tisztelői. Hamvait a család haza szállíttatta és ott­honi földben helyezte örök nyugalomba. Béke pora­ira.

Next

/
Thumbnails
Contents