Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
26 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. február "NÉKEM ÁLDOTT AZ A BÖLCSŐ..." Sokszor hallom azt a kritikát, hogy szélsőséges vagyok, de érdekes módon sohasem a bajtársaimtól. Talán azoknak kellene tükörbe nézniük, akik engem és a hasonló gondolkodású embereket szélsőjobboldalinak vagy éppenséggel fasisztának neveznek. Nem is reagálnék rá, ha ezt nem a nagy nyilvánosság előtt, újságban, rádióban és a televízióban tennék. Céljuk csak egy lehet. Erkölcsi és politikai lejáratása mindazoknak, akik nem pártokban, hanem nemzetben gondolkoznak. Azoknak, akiknek a hazaszeretet a szívük mélyén él. Azoknak, akik MAGYAROK! Éppen ezért „politikai hitvallást" kell tennem, mert úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül. Ezek a jelzők még azokat is sokszor megtévesztik, akik egyetértenek velem. Ezért szeretnék végre „tiszta vizet önteni a pohárba". Néhány héttel ezelőtt az egyik „szélső"-baloldali, nagy példányszámú újság főszerkesztőjével beszélgetve elmondtam álláspontom: nem vagyok antikommunista, antifasiszta, antiszemita, antiorosz, vagy antiamerikai. Jó magyar hazafinak érzem magam, és nekem teljesen mindegy, hogy ki bántja a magyart. Legyen az kommunista, fasiszta, zsidó, orosz vagy amerikai, az nekem mind ellenségem. Ilyen egyszerű. Ha ezért nevez szélsőségesnek, akkor vállalom. Azt is elmondtam, hogy a forradalom idején a bajtársaim között meg lehetett találni a politikai szivárvány minden árnyalatát. Volt azonban egy közös nevezőnk. Valamennyien magyar hazafiak voltunk, s ezért fogtunk fegyvert a haza védelmében. Közülünk sokan a harcok alatt, a megtorlások idején az életüket áldozták a hazáért. A nemzet hősei és mártírjai Pongrátz Gergely beszéde a lettek. Az életben maradottakra vagy börtön vagy több évtizedes számkivetés várt. Mi valóban megszenvedtünk a magyarságunkért és a hazaszeretetünkért. Talán ezért vagyunk szélsőségesek? Vagy talán azért, mert annak a szovjet hadseregnek az emlékműveit akartuk eltávolítani Budapest köztereiről, amelyik 1956-ban vérbe fojtotta a magyar szabadságot? Amelynek szuronyai biztosították Kádár János bábkormányát harmincöt éven keresztül? És ne tévesszük össze. Nem az orosz vagy ukrán kis- katonákról van szó, hanem a szovjet hadseregről, amely hála Istennek már nem létezik. Ha Jelcin szavait vesszük alapul, melyeket négy évvel ezelőtt mondott az amerikai televízióban: „a kommunizmus hanyatlása 1956-ban kezdődött el Budapesten", úgy érzem, hogy mi, a „pesti srácok" is hozzájárultunk a Szovjetunió széteséséhez. Ezért nem akarjuk látni Budapest közterein a szovjet emlékműveket! Néhány nappal ezelőtt egyik bajtársammal egy videókazettát néztünk meg, ahol a beszélgetés során többször is elhangzott az a szó, hogy kozmopolita. A végén a bajtársam megkérdezte, hogy mit is jelent az a jó hangzású szó: kozmopolita. Előkerestük az Idegen szavak és kifejezések szótárát, melyet 1984-ben az Akadémiai Kiadó hozott forgalomba. A 465. oldalon ez olvasható: Kozmopolitizmus, gör-lat. 1. világpolgárság; a hazafiasságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvő, a nemzeti kultúrát lebecsülő polgári irányzat. 2. rég., helytelen használatban: nemzetköziség. Ez a meghatározás engem is megdöbbentett. Létezhet olyan „magyarul beszélő" ember, aki a „hazafiasságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvő, a nemzeti kultúrát lebecsülő polgári i kongresszusán irányzat" elvét vallja 1992-ben? Ugyanakkor felvetődött bennem az a kérdés, hogy hol van a határ az ellenzék és az ellenség között. Azonban magyarázatot találtam arra, hogy nem a pártok szakítják darabokra a nemzetet, amelyek egymást ellenzéknek minősítik, hanem a kozmopoliták, akik a nemzet ellenségei. Nem különböző pártok tagjai mondják, hogy „tegyétek rá a svájcisapkát a címerre" vagy „énekeljünk el egy 'dalt'", amikor a magyar nemzet himnuszáról van szó, hanem a kozmopoliták. Nem magyar ember rajzolta meg a két önkielégítést végző ördög közé a koronás címert, hanem egy kozmopolita. Nem magyar emberek voltak azok, akik a „művészeti szabadságra" hivatkozva megvédték ennek alkotóját, a „művészt", hanem kozmopoliták, stb., stb. Ezek szerint az én és a magyar nemzet ellenségei magyarul beszélnek és itt élnek közöttünk. ígérem a kozmopolita uraknak, hogy amíg én élek, harcolni fogok ellenük, minden törvényes és erkölcsileg megengedett fegyverrel. Ugyanakkor az ellentámadásra is fel vagyok készülve. Tudom, hogy nem az a fontos, mit mondanak, hanem hogy ki mondja. Ha az ellenség vagy valamelyik beépített ügynöke, aki útjába áll a 56-os és a nemzeti egységnek, valami jót mondana rólam, ismét gondolkodásra késztetne: vajon mit csináltam rosszul? Arany János szavait idézem: „Légy te, ha tudsz, világköltő, Rázd fel a rest nyugatot, Nékem áldott az a bölcső Mely magyarrá ringatott." Ezek után, ha megnézzük a magyar parlamenti képviselők listáját és a képviselők által kialakított helyzetet hazánkban, senki nem csodálkozhat a nép elégedetlenségén. A választások előtti kompromisszumok eredményeként olyan választási törvényt hoztak létre, amely mindennek nevezhető, csak demokratikusnak nem. Van olyan párt a parlamentben, amelynek huszonegy listás képviselőjéből egyet választottak meg kerületben, húsz a párt listáján került be. A másik pártból kettőt választottak, harminc pedig pártlistán lett országgyűlési képviselő. Ezek között AVO-sok vagy azok gyermekei, pufajkások vagy azok gyermekei, halálbírók vagy azok gyermekei, a pártállamból ránk hagyott magas rangú pártfunkcionáriusok és azok gyermekei hozzák az új törvényeket a magyar nemzetnek. Ez az oka annak, hogy egy, az egész nemzetet érintő törvény meghozatalát, amelyhez kétharmados többség kell, nem lehet elérni. A magyar nemzet ellenségei ott ülnek a parlamentben. A félreértések és félremagyarázások elkerülése érdekében ki kell jelentenem, hogy nem vagyok híve a negyvenöt éves kommunista alapelvnek, mely szerint a gyermeket is meg kell büntetni az apja tetteiért. Minket nem engedtek egyetemre, a kulákgyerek csak munkaszolgálatos katona lehetett, vagy egy becsületes munkabeosztást nem kaphatott valaki a származása miatt. Azonban annak sem vagyok a híve, hogy a gyermeket meg kelljen jutalmazni apja bűneiért. Mindenki dolgozzon a saját szakképesítése szerint, de ne legyen országgyűlési képviselő ebben az „új rendszerben". Éppen ezért az 1956-os Magyarok Világszövetsége felkéri a Magyar Politikai Foglyok Szövetségét és azokat a pártokat és szervezeteket, melyek nemzeti
