Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
26 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. január Sohasem hallottam, hogy egy zsidó gyászünnepen megemlékeztek volna a 2. magyar hadsereg doni tragédiájáról, a negyvenezer vajdasági magyar kivégzéséről vagy a százezernyi gulágokra elhurcolt ártatlanról. Ezzel szemben minden magyar faluban, ahol a rendszerváltás óta második világháborús hősi emlékművet avattak, mindenütt együtt emlékeztek meg a hősi halott katonákról és a táborokba elhurcolt zsidó polgárokról; az emlékműre neveik egymás mellé kerültek. A fentebb említett „önkirekesztés" kiindulópontja azt hiszem nem a háború után keresendő. A két világháború közti Magyarországon is figyelemmel kísérték a zsidóság szokásait, életvitelét, melynek következtében ki is alakultak bizonyos zsidóellenes csoportosulások, mozgalmak. Ennek kedvezett a Párizs környéki békeszerződések ellen fegyverkező nemzetiszocialista Németország közelsége. Politikai szükségszerűségből Magyarországon is életbe léptek bizonyos törvények, amik a gazdasági életben szűkítették a zsidóság jogait. Nézzük, hogy ír a zsidókérdésről Kállay Miklós, aki 1942-44 között volt Magyarország miniszterelnöke és aki - angolbarát lévén - egy cseppet sem vádolható német- - tehát náci - barátsággal: „1938 előtt a zsidóság a magyar lakosság hat-hét százalékát alkotta, ez az arány később, a kárpátaljai és erdélyi területek visszatérése után nyolc-kilenc százalékra növekedett, ez azonban nem fejezte ki a zsidóságnak a gazdasági életben betöltött szerepét. Megbízható statisztikai számítások szerint zsidóké volt - a föld- és házvagyont nem számítva - a magyar nemzeti vagyonnak mintegy harmada, a szabad pályákon pedig - nem számítva a föld- és háztulajdonból, valamint az állami és egyházi állásokból eredő jövedelmet - a zsidóság a nemzeti jövedelemnek mintegy felét mondhatta magáénak. Egyszóval, számarányát messze meghaladóan részesedett a nemzeti vagyonból és jövedelemből. Állítom, hogy a magyar antiszemitizmus forrása nem a faji- ságban, még kevésbé a vallásban, de még csak nem is a szellemi és erkölcsi különbözőségben keresendő, hanem abban az aránytalanságban, amely fennállt a zsidók száma és gazdagsága között. Ennek kiegyenlítése az akkori idők beteges hangulatában minden más szociális problémánál fontosabbnak látszott. Általános követelés volt." 1942. március 12-én a kormánypárt (MÉP) előtt elmondott beszédében pedig a következőket mondta Kállay Miklós: „Én a zsidókérdést egyszerűen szociális, mégpedig a legvirulensebb szociális problémának tartom. Van természetesen faji vonatkozása, van gazdasági is bőségesen, és sok más, de szeretném az egészet sine ira et studio a szociális igazság, illetve igazságtalanság vonalán felvázolni. A zsidóság aszociális lény úgy is, mint tömeg, úgy is mint egyén. Ha megvonjuk bármely országban a mérleget, azt kell megállapítani, hogy a dolgok végső kifejlődésében kártékonyak voltak." „Sokan mondják, hogy a zsidóság hasznot is hozott országunkban, ha elismerik káros voltukat is. Tény és tagadhatatlan, hogy az ipar és kereskedelem terén, ennek gyors kiépítésében jelentős részük volt. De állítom, hogy mi enélkül is ki tudtuk volna ezt a gazdasági vonalat építeni. Talán nem ebben a tempóban, de nem is kellett volna ilyen tempóban s bőségesen az árat megfizetni. De viszont azt a kárt, amit más vonalon okozott, például 1918-19-ben, soha vagy csak nehezen tudjuk kiheverni. Itt tehát semmi másról nincsen szó, mint helyrehozni azt a speciális igazságtalanságot, amit a zsidóság szereplése Magyarországon mint eltolódás eredményezett az ország anyagi, gazdasági létének kiegyensúlyozottságában." „Az az idő, amelyben a zsidóság gyarapodott, meggazdagodott, összeesik azzal az idővel, mikor a magyar birtokos osztály a hivatalokba, a nép pedig Amerikába vándorolt. Most nekünk a visszavándorlást kell megszerveznünk, a hivatalból vissza a gazdasági életbe, Amerikából és a nincstelenségből vissza a magyar földhöz. Talán ez lesz a legszebb feladata minden eljövendő magyar szociális és gazdasági politikának. A zsidókérdésben tehát felfogásom egyszerűen az: minden intézkedést megteendőnek tartok, ami a nemzet egyetemének érdekében áll." így nyilatkozott egy anglofil politikus a zsidókérdésről, aki egyébként határozottan szembeszállt a német faji gondolattal és a nürnbergi megoldással. A magyar megoldás kérdését a következőkben fejtette ki: „A zsidóság kérdése tehát a nemzet egyetemének a kérdése, és nem az egyeseké. A nemzet törvényhozása útján hozhat és hozott törvényeket, amelyek százszázalékos végrehajtása kötelességünk. A nemzeti akarat a törvényhozás útján mindig megnyilvánulhat, és ezek végrehajtására vállalkozom és kötelezettséget vállalok. De ugyanakkor kijelentem, hogy küzdeni és tiltakozni fogok az egyéni akció ellen - akár túlmegy, akár alulmarad a törvényes és ennek alapján a kormány által megszabott határokon -, mert az megkerülése az arra egyedül illetékes faktoroknak. Csak forrása a visszaéléseknek." Az 1944-es német megszállás - sajnos - véget vetett a gazdasági és szociális téren sokkal igazságosabb és emberibb magyar megoldásnak. Éppen ezért nem ad magyarázatot a zsidóság szovjet megszállás utáni - enyhén szólva - negatív viszonyulása a magyar néphez, amikor a megpróbáltatások szakadatlan in- fernóját szánták - és adták - érdemtelenül a magyarság legszélesebb rétegeinek. Mert, hogy az 1945-tel kezdődő bolsevista érát - akárcsak 1919-et - zsidó politikusok erőltették - idegen fegyverekkel - a magyar népre, az kitűnik Mester Ákos: „Ki ül a székbe?" című, Fekete Sándor írót faggató írásából, amikoris a nyilatkozó egy Rákosi Mátyással folytatott beszélgetésről a következőket említi: „Rákosi szerette a munkásokat, mert ugye a
