Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
1993. október AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 kapott szép pozíciót később. No de aki már kétszer szembement a néphatalommal, kétszer árulta el undorát a szocializmus iránt, azzal szemben nincs könyörület. Az bűnhődjön élete végéig. És meg is találták a módját, hogy pokollá tegyék az életét annak, aki rajta volt azon a bizonyos listán, a javíthatatlanok listáján. Oldalakat lehetne írni válogatott, alattomos módszereikről, de csak néhány apróságot emelek ki az emlékek közül, amik most azokra az időkre visszagondolva, felvillannak a távolból. Újra ott ülök a Vadászutcai kapitányság politikai nyomozóinak karéjában, ahol már egészen otthonosan éreztem (volna) magam, ha nem rendőrségről lett volna szó. 1956 után két-háromhavonta hívtak be egy kis "beszélgetésre" és — okulva a múlt keserű tapasztalatain — ilyenkor mindig betettem a táskába a fogkefémet, egy-egy váltás fehérneműt. Sose lehet tudni... Az ilyen beszélgetések során aztán kiderült, minden lépésemről tudnak, tudják, kikkel találkozom időnként régi börtöntársaim közül, kikkel levelezek, kik járnak hozzánk, milyen vendéglőkben fordulok meg nagynéha és a munkahelyemen kikkel barátkozom. Nem voltam "nagy hal", de nem volt nehéz kitalálni, hogy mindenütt voltak embereik, besúgóik, akik adták a jelentéseiket és azok bekerültek a dossziémba, felkerültek a "káderlapomra". Ezek a beszélgetések főleg a forradalom évfordulóinak közeledtével váltak időszerűvé és rendszerint azzal végződtek, hogy jóindulatúan figyelmeztettek: jobban teszem, ha október vége- felé nem sokat mászkálok a városban és elkerülök minden baráti összejövetelt. Saját érdekemben... Ez a megfélemlítés kategóriájába tartozik és ha így beszél róla az ember, nem is tűnik olyan félelmetesnek. De tessék ezt egyszer, kétszer, tízszer végigcsinálni, majd kiderül, ki mennyire válik edzetté tőle és meddig bírja. Én jó pár évig bírtam, aztán egyszer elég lett belőle. Ám erről majd később. Aztán az is megesett, hogy vagy tíz évvel a forradalom után (amikor még javában tartott a 15 évre kimondott politikai jogvesztés, a megbélyegzettség hatálya), valami esély adódott arra, hogy munkahelyet változtathatok és jobb körülmények közé kerülhetek, könnyebb beosztásban több pénzért. Már végigmentem minden buktatón és mivel ide erkölcsi bizonyítvány csodálatosképpen nem kellett, rámondta az áment az áthelyezésre a munkaügyis, a személyzetis, a szakszervezeti titkár és a párttitkár is. Több hatalmasság nem lévén, a dolog elintézettnek látszott, amikor a végső dátum előtt két nappal jött a hideg zuhany: mint később megtudtam, az "illetékesek" egy telefont kaptak a rendőrségtől, hogy ha ezt a veszedelmes visszaeső fasisztát "kiemelik", abból kellemetlenség lehet... Ez is egy csepp volt a pohárban, amiért már kezdtem úgy érezni: ezt sokáig nem lehet bírni. De hadd mondjam cl, mi volt az a bizonyos utolsó csepp: már lejárt a 15 év (1969-ct írtunk és a Népköztársaság Legfelső Bírósága külön kérés nélkül is méltónak talált arra, hogy ennyi idő után erkölcsi bizonyítványra érdemesítsen, azaz jogi nyelven "mentesítsen a büntetett előélet jogi következményei" alól) és megpróbáltam kitörni az ördögi körből. Akkor készült Magyarország a vadászati világkiállítás megrendezésére. Az előkészítéssel megbízott Földművelési Minisztérium újsághirdetéssel keresett több nyelven beszélő újságírókat a kiállítás sajtóosztályára. No ez nem politika, ezt megpályázom, mondtam és beadtam a kérvényemet. Behívtak és minden vizsgát megálltam, minden feltételnek megfeleltem. Aztán amikor az önéletrajra került a sor (amibe a jogi mentesítés után természetesen nem írtam be, hogy hét évig börtönben voltam), robbant a bomba. A személyzetis rámnézett: - Hol volt, mit csinált 47-től 54-ig? Itt nincs beírva erre az időre semmilyen munkahely! Már tudtam, hogy ezt a játszmát is elveszítettem: ha a "lyuk az életrajzon" feltűnt ennek a fráternek, akár vehetem is a kalapomat. - Börtönben voltam. - Miért? - hangzott a kérdés. - Összeesküvésért - mondtam, de már álltam is fel s ő nyújtotta felém a papírt. -- Sajnálom, nem vehetem fel — hangzott a verdikt és én tudtam: ez volt az utolsó visszautasítás, az utolsó pofon, az utolsó rúgás, az utolsó megalázás, amit a saját hazámban még elviseltem. Többre nincs erőm. S amíg lefelé ballagtam a minisztérium lépcsőin, még a fülemben kalapáltak a rideg elutasító szavak, amikben az is benne volt: ha nem tetszik, menj el. El is mentem. De előbb még történt valami, ami legalább ötven százalékig hozzájárult a döntésemhez, hogy amit elmulasztottam 1956-ban, azt 14 évvel később megvalósítsam. Néhány héttel előbb került kezembe egy könyv, a világ leghitványabb emberének, Szabó Miklós volt "kisgazdapárti politikusnak" a könyve. Ez a nyomorult alak a 45/48-as években valóban nyüzsgött a Semmelweis utca környékén, amiért aztán pár évre becsukták. 1951-ben zárkatársam volt Márianosztrán, ahol kitűnt lódításaival, besugásaival és álszent viselkedésével. Aztán szerencsére hamar megszabadult tőle a zárka és többet nem is hallott róla senki. Szabó Miklós pedig 56-ban nyugatra ment és ott karriert csinált. Mint később kiderült, az ÁVÓ megbízásából lett emigráns, nyugaton beférkőzött egy sor neves polgári politikus bizalmába és szorgalmasan jelentett haza. Pár év múlva lejárt a küldetése (vagy tán forró lett a lába alatt a talaj) és hazarendelték. Mint megtért bűnös tért vissza Magyarországra, ahol nagy cirkuszt csináltak körülötte, interjúk, rádióriportok készültek vele, amikben mocskolta és rágalmazta az emigrációt. Kapott végkielégítésül valami állást is, aztán elérte az a sors, ami a kiszolgált árulókra általában vár: süllyesztőbe került, eltűnt a szem elől. De a hatvanas évek végén még egyszer feltűnt a neve. Ugyanis írattak vele egy könyvet, aminek címe ez volt: "Foglalkozása: emigráns". A szerző ebben leírja: milyen hatalmas aktivitást fejtenek ki a nyugati magyarok a kommunizmus ellen, milyen hatásosan működő szervezeteik vannak világszerte, kiterjedt nyugati politikai összeköttetésekkel, sajtóval és propagandával. Akkor már éppem torkig voltam a megaláztatásokkal, de még mással is: a tétlenséggel és az alkalmazkodással. Azzal, hogy a munkahelyen, a gyerek iskolájában, szülői értekezleten, kollégák és idegenek előtt másképp kell beszélni, mint otthon, családi és szűk baráti
