Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. május éppúgy kizabráltak, mint másokat, vagy akiket a többi járókelővel az utcán fogdostak össze, hogy "malenkij robotra" vigyék őket Szibériába. Mert ilyen is akadt bőven.) Egy tény: Rákosiék jobban bíztak azokban, akik azelőtt "üldözöttek" közé tartoztak és tárt karokkal várták őket a vörös lobogók alá. Tódultak is. Mert ott biztonságban érezték magukat és úgy gondolták, ott tudnak leginkább küzdeni azért, hogy vissza ne térjenek a sárgacsillagos évek. Ám legtöbbjüket nem a meggyőződés vezette, hanem a karrier- és hatalomvágy, s méginkább olyan alantas ösztönök kiélésének lehetősége, mint alkalom a bosszúra, a kiállt sérelmek kamatos kamatokkal való visszafizetésére. Ez volt a folytatás, itt lengett ki az inga (ismét) a másik véglet felé... A második világháborúban minden népnek megvoltak a maga mártírjai, de Landeszmann úrék csak a 600 ezer zsidóról tudnak (amiről már réges-rég kiderült, hogy csak alig több, mint fele érvényes, ami persze a lényegen mitsem változtat, mert tíz vagy tizenöt ártatlan áldozat halála éppoly szörnyűség, mint ezreké) és semmiféle sorsközösséget nem vállalnak a magyar nép mártírjaival. És ezt ki is mondják! Amikor az újságírónő erről érdeklődik, Landeszmann György cinikusan azt mondja: "Nem a magyar nép mártírjai (mármint a Donnál elesett magyar honvédek), mert a II. Világháborúban — ellentétben a mai történelemhamisítással — a fasizmus ellen harcoltak a bolsevizmus ellen, s akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély. Sajnálom, hogy felvállalják őket a magyarok." Nem vall éppen humánus gondolkodásra egy vallási vezetőtől, ha a fronta küldött magyar bakák százezreinek halálát egy vállrándítással intézi el, ami pedig a fasizmus és a bolsevizmus veszélyességének összehasonlítását illeti, efölött kár is vitatkozni. Nyilvánvaló, hogy a nácizmus diadala is végzetes következményekkel járt volna a Európára (különösképpen ránk magyarokra), de aki az elmúlt évtizedek után, annak rémségeinek és rombolásainak ismeretében a bolsevizmus! még mint alternatívát képes emlegetni, annak politikai ítélőképessége enyhén szólva kimarjuk és féloldalas. Erről később még Churchill is revideálta korábbi véleményét, de ennek a kérdésnek megvitatása messzire vezetne. Maradjunk csak Landeszmann úr nyilatkozatánál, amiből - jobb meggyőződésem ellenére - kell még idéznem néhány mondatot, hogy aztán levonjuk a konzekvenciát, illetve feltegyük a kérdést: mit kell tennünk - közösen - azért, hogy a magyar társadalom ne az ilyen Landeszmann-féle nyilatkozatok alapján ítélje meg a zsidóságot. Mint ahogy maguk a zsidók is elhatárolták magukat a nyilatkozótól. Dehát hogyan is érthetne egyet a másfél évszázada az asszmilálódás útján haladó magyar zsidóság azzal a kijelentéssel, hogy: "Gyűlölöm az asszimilációt". Mert így fakad ki indulatosan Landeszmann György, amikor az újságírónő erre tereli a szót. És azt is megmondja, miért. Nemcsak azért, mert félti a beolvadástól hitsorsosait (ami egy főrabbitól még elfogadható), hogy elhagyják atyáik vallását, az ősi életformát, hanem más okból is, ami már elfogadhatatlan. Azt állítja ugyanis Landeszmann, hogy az asszimiláció azt jelenti: "van egy magasabb rendű valami és ahhoz kell asszimilálódni". Márpedig az ő szemében nyilván a zsidók magasabbrendűek. Hogy ki magasabbrendű, a magyarság vagy a zsidóság, ezt firtatni nemcsak fölösleges, de káros is. Az asszimiláció egész egyszerűen azért indokolt, mert - hogy ahogy a régi mondás tartja - "aki Rómába megy, éljen úgy, mint a rómaiak". És a zsidók jöttek ide, illő hát, hogy beilleszkedjenek a magyarok közé. Amint meg is tette és meg is teszi a zsidóság legnagyobb része: a befogadó nemzet joggal elvárhatja ezt. A magyar földnek köztudottan csodálatos asszimiláló ereje van. Soroljam a költőket, írókat, tudósokat, politikusokat, akik német, szláv, lengyel, francia, angol és még ki tudja hányféle népből jöttek és egy-két generáció alatt annyira azonosultak a magyarsággal, hogy ma nemzeti értékeink között őket számon. Azokkal együtt, akik a zsidóságból jöttek és beolvadtak. (Ami a zsidóknál azért nehezebb folyamat, mert másokkal ellentétben faji és vallási kötődéseik erősebbek minden egyéb etnikumnál. Nehezebb, de nem lehetetlen, amint azt számtalan példa bizonyítja. És épp azért, mert lehetséges, kárhoztatom azt a rossz szokást, amikor bárki is felemegeti /zárójelben/ egy asszimilált magyar előző nevét. Mi szükség van erre? Ócska fogás, ami csak arra jó, hogy a különállás hangsúlyozza. Hiszen lehet valaki idegen névvel is olyan jó magyar, mint akinek ősei tősgyökeres névvel ezer év óta a Kárpátok koszorújában élnek.) Valaki nemrég felvetette: a magyarok mindenkitől elvárják, hogy asszimilálódjon, ám ugyanakkor arra bíztatják a határokon túl élő magyar kisebbségeket, hogy tartsák meg nemzeti identitásukat és ne olvadjanak be. Ez pedig ellentmondás. Csak a vak nem látja a különbséget: a tatárjárás, de főleg a törökdúlás óta Magyarország kitárt kapukkal várta a bárhonnét érkezőket. S azok jöttek is, hogy benépesítsék a pusztasággá vált vidékeket. A trianoni határokkal elszakított magyarság pedig a szülőföldjén él, ha más impérium alá került is. Kell-e ehhez kommentár?... Nem lett volna teljes a kép, ha Landeszmann úr fel nem hozza az antiszemitizmust, meg azt a vádat, hogy a zsidók deportálását 1944-ben a magyar csendőrség és katonaság hajtotta végre, a magyar nép támogatásával. Ami az antiszemitizmust illeti, Magyarországon, ahol a három legmagasabb közjogi méltóság ereiben negyed-, fél- vagy teljes arányban zsidó vér csörgedezik (mégpedig anyai részről, ami Landeszmannék szerint a zsidóság kritériuma), antiszemitizmust emlegetni egyszerűen nevetséges. Hogy pedig a szlovákok, horvátok és románok sokkal előbb (1942/43-ban) önként, német nyomás nélkül kegyetlen módon végrehajtott deportálásaival szemben a magyar kormány 1944. március 19-ig, a német megszállásig húzta-ha- lasztotta a döntést és Magyarország valóságos oázis, menedék volt Európa közepén, ahol akkor tízezrével kaptak védelmet a máshonnét bekéredzkedő zsidók, hogy a német nyomás ellenére végülis itt maradt meg a legtöbb üldözött és megmenekült az egész budapesti zsidóság, arról Landeszmann úr nem tud? És arról a szép tervről sem hal- lott-e még, amely ha megvalósul, közös emlékmű fogja hirdetni nemcsak az ártatlanul elpusztultak emlékét, de
