Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-01 / 4. szám
1993. április AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 17 KÁRPÁTALJA NYÍLT LEVÉL Ismeretlen Barátomhoz Budapest Látod, pedig kértem Tőled névjegyet, de nem kaptam. Nevedet sem tudom, sem címedet, így a KÁRPÁTALJA című lapon keresztül válaszolok Neked. Itt voltál nálunk, Kárpátalján, az Anyanyelvűnk ápolása és támogatása konferencián...és ámulva hallgattad és láttad a ragyogó szemeket, a gyerekek szavalatát és énekét, Gortvay Erzsébet, Hadar Piroska és a többiek lelkes felszólalását...és azt kérdezted tőlem: "Honnan ez a hit? Hisz én úgy hallottam, hogy itt, Kárpátalján, 40-50 éven át, magyarnak lenni oly bús és nehéz volt". Hallottál a szolyvai haláltáborról, Vorkutáról, Szibériáról...és ezek után azt képzelted, hogy az itteni magyaroknak nagy keservükben, tehetetlen szégyenükben és megalázottságukban a szívük már-már megszakadt... Mosolytalan gyermekarcokat képzeltél és sírókesergő asszonyokat és magába roskadt aggastyánokat és ehelyett hallottál egy "öreg urat" (így tituláltál) megszólalni: "Gyerekek, magyarnak lenni büszke gyönyörűség. Ha küszködve, szenvedve és sírva, de viseljük sorsunkat, ahogy meg van írva. Mert igaz, hogy mi sorsunkhoz szegezve élünk itt, de nem tehetetlen bábként. Emberként akarunk itt élni, hittel és reménnyel, mert hisszük és valljuk, hogy a viharra csend jön egyszer és Fény az égen." ...és hogy ki kell tartanunk, mert "ha minket is elfú a sors zivatarja, nem lesz Istennek soha több magyarja". És ámulva hallgatod, hogy az öreg pap, a teológia tanára, nem annyira a Szentírásból és Aranytól idéz, de van bátorsága Ady Endrére hivatkozni és egy fiatal kárpátaljai költőre, Balia D. Károly a neve, akit pedig nem szerzetesek neveltek, de a kommunista szellemű iskolák. Ámulok, ámulok-heveskedtél kedves barátom. De én tudományos magyarázatot kérek - folytattad -, hogy megtudjam magyarázni olvasóimnak és nézőimnek, hogy itt, Kárpátalján, a hit és a szeretet és a hűség, Isten és nemzetünk iránt oly erős és töretlen. Kedves Barátom! Ismered ezt a szót, hogy "credo"? Szülőföldünk, Kárpátalja gyönyörű föld. De nam csak vadregényes tájaival és váraival kápráztatja el az idelátogatókat, de valami csodálatos, varázslatos vonzerővel is. Ezt a földet nem csak a természet, a Tisza és a tisztalcvcgő táplálja, de a föld népének, Esze Tamáséknak, Zrínyi Ilonának, Romzsa püspöknek, a névtelen szolyvai magyaroknak...azaz e föld hőseinek, hitvallóinak, vértanúinak példája, áldozatos munkás élete és vére termékenyítette meg. És ők tanítottak meg hinni, szeretni és imádkozni. Nálunk a vallási és nemzeti öntudat és a hit, nem üres melldöngetésben nyilvánul meg. Ha letérdelünk, szívünk-lelkünk tele van élő hittel, mikor így imádkozunk: sursum corda! És könyörögve kérünk, vigyázz reánk, Urunk és Istenünk, mert mi Te- benned bízunk. Ez a hit, ez a mi titkunk. Dr. Ortutay Elemér A helytörténész jegyzetfüzetéből UTCANEVEINKRŐL Szülőföldünk varázsa egész életünkön át elkísér- bennünket. Azt gondolom, igazából mindmáig megfejtésre váró talány, hogy egy sáros kis falu vagy ütött-kopott kisváros - szülőhelyünk - miért oly kedves nekünk. Hiszen sokszor szidjuk szülőföldünket, az itt élő embereket, elkeserít bennünket a fizikai és szellemi létezés majdnem- kilátástalansága, földijeink lelki fásultsága, stb. Mégis: ha valamilyen oknál fogva - rövid időre vagy véglegesen - távol kerülünk kis pátriánktól, máris rejtélyes mágnesként húz haza a honvágy. Egyik barátom több mint húsz éve költözött el erről a vidékről, de jóleső érzés számára hazalátogatni, és ilyenkor hacsak egy órára is, de beszalad hozzám... Talán mégis érthető csoda ez. Itt telt el a gyermekkorunk, itt vannak a barátaink, itt nyugszanak szeretteink, egyszóval minden időben érvényes a gyönyörű banalitás: ide kötnek a gyökereink. A közös gyermekcsínyek, verébfészkek kiszedése, gudicsköre utáni barangolás a határban, tehén- és libapásztorkodás, csülközés, bujócskázás és a sok-sok játék; süldőlegényke-korunkból pedig a tengeri hántó, lekvárfőzés, (szösz)törő emléke elevenedik meg emlékezetemben. Sütő András írja Anyám könnyű álmot ígér című könyvében: "Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, már keltébe is vágtad őket". Mennyire igaz, találó megállapítás! Én is emlékezem. Hosszú évek óta kutatom falum múltját, részben levéltári adatok, részben visszaemlékezések alapján. Jó érzés remélni, hogy községeink, s köztük Bátyú, Töhötöm vezér egyik egykori szálláshelye talán hamarosan visszakapja történelmi nevét, s én hivatalosan is Bátyú községben élhetek, s talán a személyi igazolványomba is ez a helységnév lesz feltüntetve, remélhetőleg két nyelven: az ukrán mellett magyarul is. Persze, mindig is Bátyúban éltem, az itt élők sohasem mondták, hogy Vuzlovén laknak. Falum neve ugyanis évtizedek óta Vuzlove, vasútállomsásának neve viszont Batyevó. Ez a mesterséges kétarcúság nemegyszer komikus s egyben szomorú eseteket okozott. Megtörtént velem, hogy Ivanó-Frankovszkból (Sztaniszlav) nem kaptam vasúti jegyet Batycvo állomásig, tehát lakhelyemre, mert személyi igazolványomba Vuzlove volt feltün
