Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
1992. április Amerikai Magyar Értesítő 3 a múltból megmaradt vezetőségi és elnökségi tagokkal. Mindez 1991. november végén történt, pár héttel azután, hogy a sajtóban megjelent a Világszövetség felhívása a december 11-12-i rendkívüli /tisztújító/ közgyűlésről. Nos elismerjük, hogy erre a közgyűlésre szükség volt ahhoz, hogy a már előzőleg meghirdetett 1992. augusztusi III. Magyarok Világkongresszusát megfelelően megszervezhessék, de egy elsietett, kellőkép elő nem készített közgyűlés ötlete nem talált egyhangúlag kedvező fogadtatást a tengerentúli emigráció köreiben. Elsősorban azért nem, mert köztudomású volt, hogy az ideiglenes elnökség a kormány nyomására döntött így. Az elnökség véleménye is megoszlott - Pátkai Róbert a közgyűlés összehívása ellen szavazott, de köztudott volt, hogy Pungor Ernő tárcanélküli miniszter is e téren vallott különvéleménye miatt vonult vissza a Világszövetség ügyeiben való részvételtől - és végülis nem jelentett bíztató kezdetet, hogy a kormány anyagi feltételei előtt deferálva kellett hozzájárulnia a decemberi összejövetelhez. Egyáltalán; rendkívül elhibázottnak és apolitikusnak tartom, hogy a közgyűlés összehívása ügyében a kormány képviselője, Entz Géza is hallatta hangját, mert ez óhatatlanul azt a látszatot kelti, mintha a kormány még ma is bele kívánna szólni a Világszövetség ügyeibe. Különösen szerencsétlennek tartom, amikor Entz Géza levele végén utal azokra a tárgyalásaira, melyeket ezügyben néhány magyar szervezettel folytatott: a Világszövetség a külföldi magyarságé, az emigránsoké és nem a kormányé. Fölösleges beavatkozásnak tűnik, ha a kormány képviselője tárgyal világszövetségi ügyekről bárkivel is, nem szólva arról, hogy a példaként felsorolt hét név egy része nem kifejezetten képviseli az emigrációt, mint például a Magyar Baráti Közösség a maga múltbéli pártállami világszövetségi kapcsolataival... Az előkészítés egyik súlyos hibája volt a már említett rövid határidő. Még Európa legtávolibb csücskéből is meg lehet oldani a hazautazást néhány hét alatt, de tengerentúlról, akár Amerikából vagy éppen Ausztráliából lehetetlen. Köztudott, hogy a rövid határidőre váltott repülőjegyek mindig drágábbak, mintha valaki hónapokkal előre betudja tervezni utazását és az emigránsok - habár otthon így tartja a közhit - nem mind milliomosok. De nem is mind független és ráérős nyugdíjas bácsikák vagy hivatásos emigránsok, akik szabadon rendelkezhetnek az idejükkel és akkor pattannak repülőre, amikor éppen kedvük szottyan, hanem majdnem mind állásban lévő vagy saját bizniszüket irányító — lapot szerkesztő, újságot író - dolgozó emberek, akik a kenyérkereső munkájukat nem hagyhatják ott egyik napról a másikra társadalmi ügyekért, legyen bár az olyan fontos is, mint a Világszövetség újjászervezése. így egész földrészek - Ausztrália és Dél-Amerika - magyarsága maradt ki eleve a rendkívüli közgyűlés munkájából, ami azért is fájdalmas, mert pld. az ausztráliai magyar emigráció a világban szétszóródott magyarság egyik legöntudatosabb csoportja s a távolság miatt leginkább van szüksége az otthoni kapcsolatok ápolására. Őket eleve kizárni olyan hiba volt, ami valószínűleg a jövőben is éreztetni fogja hatását, hiszen joggal tartanák magukat ők távol attól a Világszövetségtől, melynek újjászervezésében nem vehettek részt. (Csapó Endre szerkesztő emlékezetes tanulmánya amúgy is számos fenntartást tartalmaz a hazai kormányzat emigrációs-politikájával szemben: ezek ismeretében méginkább fontos lett volna az ausztráliai magyarság képviselőinek bevonása az ideiglenes vezetőségbe, mely igy csonkán maradt.) (Ki tudja, tán volt ebben szándékosság is...) Másik kifogásunk, ami szintén az elsietett összehívással függ össze, hogy egy ilyen nagyhorderejű eseménynél a legelemibb udvaiasság és szervezési előfeltétel a meghívás kellő formája. Nem elég a körlevél, hírlapi meghirdetés: személyekre, de legalábbis egyesületekre, szervezetek címére szóló meghívókra van szükség. Senki se hozza fel kifogásnak, hogy nem tudták kiket kell meghívni. A nyugati magyarság adatait pontosan nyilvántartó Benczur-utcai kartotékokban minden egyesület, minden sajtótermék és minden aktív emigráns neve szerepel: de ugyanezek megtalálhatók a Belügy még ma is "élő" kimutatásaiban is, amelyek a közénk beépített hírszerzők jóvoltából igen hitelesek. De elég lett volna előkeresni a Magyar Hírek 1989. decemberi ünnepi számát, melyben hosszú lista jelent meg a nyugaton működő magyar egyesületekről és újságokról. A lista bámulatosan fontos volt: minden egyesület szerepelt benne, ami az utolsó húsz-harminc évben emigrációs ügyekben hallatta szavát és valamit is tett a magyarságért. Nem került volna túl nagy megerőltetésébe a népes és jólszervezett Benczur-utcai adminisztrációnak, hogy ezeknek pársoros meghívót postázzon. És milyen másként hatott volna az egész, ha ezzel az apró gesztussal megtisztelik a nyugati magyarságot! (Ez a lista egyébként arra is jó, hogy leleplezze azokat, akik most tűntek föl a porondon, amikor már semmi kockázatot nem jelent "emigránskodni" és hivatkoznak múltbéli érdemeikre: aki nem szerepel az 1989-es felsorolásban, azt ezután is szívesen nélkülözzük és az emigráció jónéven venné, ha továbbra is távoltartanák magukat a közügyektől. Azok, akik most akarják "felvállalni" az emigrációs magyarság gondjait, amikor az kormánytámogatással és kényelmes kormánypártisággal jár együtt /lásd pld. Magyar Amerikai Koalíció/, azok nem szereztek jogot az eddigi áldozatvállalókkal egyenlő szerepre. Azok meg éppen nem, akik azelőtt a kommunista követségen bratyiztak az elvtársakkal...) Ennyit az előkészületekről, melyekhez generálisan csak annyit, hogy minden tekintetben magukon viselték az amatőrizmus jegyeit. Amin még csodálkozni se lehet, hiszen közel félévszázadon át nem létezett otthon egyesületi élet, ugyan honnét tanulták volna meg szegények a jómodort, az egyesületi demokráciát és az alulról építkezés technikáját. De ez az amatőrizmus mutatkozott meg a közgyűlés közvetlen /hazai/ előkészítésében és levezetésében is. Adva volt ehhez egy olyan lazán szerkesztett alapszabály /a kommunista múltból/, amely például még a választási mechanizmusra sem tartalmazott pontos előírásokat, nem tisztázván azt a fontos kérdést sem, hogy kinek hány szavazathoz van joga? így az a furcsa helyzet állt elő, hogy magánszemélyek, akik éppen ott voltak és önmagukon kívül senkit se képviseltek, éppúgy egy szavazattal rendelkeztek, mint esetleg sokszáz tagot számláló szervezetek küldöttei. Senki se állapította meg előre, ki képvisel "one man show'-t
