Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-03-01 / 3. szám
4 Amerikai Magyar Értesítő 1992. március STIRLING GYÖRGY: MEGÚJULHAT-E A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE? A címben szereplő szervezet neve koronként más és más érzelmeket váltott ki a haza határain kívül élő magyarokból, akik számára 63 évvel ezelőtt alapították olyan otthoni férfiak, akik szívükön viselték az országból ilyen vagy olyan okokból elszármazott magyarok sorsát és törődni akartak velük, nehogy végleg elvesszenek a magyar nép számára. Az első Világszövetség megalakulásakor nem létezett politikai emigráció (a szabadságharc utolsó politikai emigránsa, Kossuth Lajos is megtért már a magyar földbe), mert az első világháború előtt "kitántorgók" gazdasági okokból vettek vándorbotot a kezükbe és legtöbbjük azt tervezte, hogy ha összekuporgat egy kis pénzt, visszamegy hazájába. (Hogy ez sokaknak végülis nem sikerült, annak főképp a háború alatti és utáni változások voltak az okai.) Ezekben a századforduló táján kivándorolt tömegekben még nem dolgozott hát a legutóbbi emigráció minden tettét meghatározó és politikailag motivált magyar öntudata, csak egyszerűen magyarok voltak, felvidéki, alföldi, nyírségi magyarok. Mégis ők alapították azokat a templomokat, iskolákat, testvérsegítő egyesületeket, betegsegélyző- és biztosítóintézeteket, magyar klubokat és újságokat, amelyek jó része még ma is él és virágzik, hirdetvén azoknak a régi magyaroknak az áldozatosságát, akik megtakarított fillérjeikből hozták létre intézményeiket. Nem voltak ők a szó mai értelmében öntudatos magyarok, akiket foglalkoztatott volna a történelmi múlt s az abban való elmerülés, csak éppen magyarnak születtek és azok is maradtak lélekben, ha később már angollal keverve és törve beszélték is anyanyelvűket. De ők emeltek New Yorkban és Clevelandban Kossuth-szobrokat és ápolták hagyományaikat, kultúrájukat, népi művészetüket az idegen tengerben. És soha nem felejtették el, honnan jöttek, mindig figyelemmel kísérvén a távoli kis haza sorsát. Amikor 1929-ben néhány lelkes és áldozatos magyar agyában megszületett a Világszövetség gondolata, ez mintegy viszonzása volt annak az érdeklődésnek, amit a messzire szakadtak soha nem szűntek meg tanúsítani a szülőföld iránt. Az első Magyarok Világszövetsége segítségére akart lenni ezeknek a magyaroknak, hogy megtarthassák magyarságukat, megőrizhessék identitásukat. Semmiféle politikai indíttatású hátsó gondolat nem rejtőzött emögött: a Horthy-korszak világszövetségének vezetőségét önzetlen, tiszta szándékok irányították, nem akarta eszközévé tenni, bármiképp befolyásolni vagy kihasználni a külföldi magyar közösségeket. Inkább csak adni akart és adott is. Ezekben az években - az első, majd különböző okokból csak 9 évvel később tartott második Világkongresszus idején - harmonikus volt a viszony a kinti - döntő többségében amerikai -- magyarság és az anyaországi intézmény, a Világszövetség között. Aztán végigsöpört a kontinens fölött a második világháború és a szembenállás fertőző bacilusai már a háború alatt itt is, ott is befészkelték magukat a lelkekbe. Az óhazát a sors a másik oldalra sodorta és az amerikai magyarok — ha érzelmileg nem is távolodtak el szülőföldjüktől és aggódtak népéért, sőt segítséget is próbáltak nyújtani számára - a befogadó ország hivatalos irányának megfelelően elítélték az anyaország vezetőinek politikáját. Ez természetesnek is tűnhetett azokban az időkben, de folyományképp megszakadtak az addig kiépített kapcsolatok a Magyarok Világszövetségével. Ezek helyreállításához idő kellett volna a fegyvernyugvás beálltával s ez minden bizonnyal meg is valósult volna, ha a háború utáni nagy rendezés során Magyarország megint nem a másik oldalra, a szélsőjobboldali Tengely után a szélsőbaloldali bolsevista világhatalom érdekszférájába nem kerül. De a végzet (és a nyugati hatalmak) döntéséből ezt a sorsot kapta, ami egyben a világszövetségi elképzelések halálát is jelentette. Az 1945-47 közötti párhónapos demokratikus kísérlet idején történtek ugyan gyönge próbálkozások a Világszövetség újjászervezésére, de mindennek egycsapásra véget vetett a Fordulat Éve: 1948- tól Rákosiék leeresztették a vasfüggönyt és kormánypolitikává tették a teljes elzárkózást, a nyugati magyarság gyűlöletét és sommásan (beleértve az ún. öregamerikásokat is) hazaáruló fasisztáknak bélyegzését. A barrikád két oldalára került megosztott magyarság közeledése érdekében az első tétova lépések a kádári "konszolidáció" idején, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején történtek meg, amikor a nyugati utazások megkönnyítésével lehetőség nyílott egymás meglátogatására és arra, hogy az otthoni magyarok ismét kinyújthassák kezüket távolra szakadt véreik felé. Ezekben az években már nem szerepelt rossz pontként a hazaiak káderlapján, ha nyugaton rokonaik éltek és a beépített házmester már nem jelentette a körzeti megbízottnak, hogy valakinek levele érkezett Amerikából. Megindult tehát - ha lassan is - a kétoldalú érintkezés, ami mindkét fél számára előnyös volt. A csapda abban rejlett, hogy ebből egy harmadik fél, a rendszer is előnyöket akart kovácsolni a maga számára és igyekezett kisajátítani a közvetítő szerepet. És itt kezdődött a baj: mert ameddig csak spontán módon ment a kölcsönös közeledés, amíg nem "szervezték" azt külső erők, addig hasznosnak, s főleg politikamentesnek bizonyult ez a folyamat, de amint Kádárék fölfedezték az ebben rejlő lehetőségeket, visszájára fordult az egész. De fölfedezték és arra is rájöttek, hogy eszközül mit vehetnek igénybe céljaik elérésérer föltámasztották a Magyarok Világszövetségét és a régi fundamentumra ráépítették azt a szervezetet, ami használhatónak tűnt számukra. És ezt úgy alakították ki vezetőségével, tagjaival, kapcsolatrendszerével és ügynökhálózatával együtt, hogy engedelmes eszközük legyen. Ma már senki előtt sem kétséges, hogy a Benczúr utcai központ a kommunista belügyi szervek, valószínűleg éppen a hírhedt III/III. osztály kihelyezett leányvállalata volt, ahonnét irányították azokat az ügynököket, akik az emigráció utáni kémkedéssel és a Népköztársasággal szemben ellenséges emigránsok megfigyelésével
