Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
1992. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 9 Faluvégi András: NYOLC ÉVSZÁZADOS MAGYAR-ROMÁN SZOMSZÉDSÁG 4. rész ROMÁNIA A II. VILÁGHÁBORÚBAN Az 1940. évi felgyorsult nemzetközi események közé tartozik a 2. bécsi döntés, melyet Románia kormánya kért a német és olasz kormánytól, mert egy félmilliós magyar haderő ott állt a magyar-román határon. 1940. augusztusban megtörtént a döntés, mely visszaadta Magyar- országnak Észak-Erdélyt és egy német-olasz tiszti bizottság felállítását is elrendelte a kisebbségek jogvédelmére. Ez a bizottság 1941-ben 387 panaszt vizsgált ki olyan bántalmazásokért, amelyet román hatóságok követtek el magyarok ellen Dél-Erdélyben és csak 26-ot, amelyet magyar hatóságok követtek el románok ellen. 1942-ben ez az arány 1372/87 volt, s az 1372 esetből 273 gyilkosság, 687 kegyetlen és súlyos összeverés; továbbá 48 magyar papot, 6 újságírót és 317 értelmiségit tartóztattak le és börtönöztek be jogtalanul. A délerdélyi magyarok tízezreit hurcolták a harctér halálszázadaiba, vagy börtönökbe és internáló táborokba büntetésképen az új határokért. A II. világháborúban a németek legodaadóbb szövetségese Románia volt, ennek ellenére 1944. augusztus 23-án olyan alattomos előkészítéssel támadták hátba a német haderőt, hogy 300 ezer körül volt a felkoncolt vagy foglyul ejtett németek száma. A szovjet hadsereg pár nap múlva betört Erdélybe, de azzal együtt a Román hadsereg is és azok mögött román szabadcsapatok. Szeptember 11-én elesett Kézdivásárhely s a román rendőrség azonnal szervezkedni kezdett, s felállította az un. "odesszai osztagokat", valószínűen Odesszában harcolt emberekből, azonban ezeket a szovjet parancsnokság hamar feloszlatta. Erre gyorsan megszervezték a Maniu gárdát, melyhez a helyi és környékbeli román fiatalok is csatlakoztak és elindult a fékevesztett terror a magyarok ellen. Azonban a magyar baloldal elindított egy védelmi szervezkedést és a honvéd egyenruhás, vörös csillagos "nemzetőrök" védelmükbe vették a bajbajutott kézdieket. A románok egy pokoli ötletet találtak ki, s román hatóság feljelentést tett a szovjet parancsnokságon, hogy az otthon maradt magyar férfilakosság partizán tevékenységet folytat, s erre a románok szabadkezet kaptak a lakosság előre tervezett elhurcolására. Husz-harmincas csoportokban szedték össze a környező falvak és Kézdivásárhely fiatalságát s indították őket a foksani- i haláltáborba, úgy hogy a város 6000 lakójából másfélezer maradt meg, a többi vagy elmenekült, vagy elpusztult. Hamarosan Csikszentdomokos - boldogult Márton Áron püspök szülőfaluja - került sorra, ahol a Maniu gárda 16 székely földművest gyilkolt le. "Kolozsvár és Erdély magyar értelmiségének színe- java vonult a haláltáborok és börtönök felé, velük azok a fiatalok is, akiket az erdélyi hadműveletek vezetője, Dálnoki Veres Lajos "józan előrelátása" (?) visszatartott a bevonulástól, hogy ne esenek a végső harcok értelmetlen áldozatául." Ezeket mint partizán-gyanús egyéneket hurcolták el, akiknek nagyrésze elpusztult, tehát jobb lett volna, ha Dálnoki Veres Lajos besorozta volna őket. Csupán Koloszvárról 24,000 magyart tereltek irgalmatlan verések és kínzásokkal s utána román felbujtásra a Szovjet deportálta őket. "A dél-erdélyi magyarok - ahol az útak átszelték a helységeket - megfélemlített tanúi voltak a késő őszi sárban magukat vonszoló, Észak-Erdélyből jövő magyar deportáltak végeláthatatlan sorainak". (Méliusz József: Sors és jelkép, Kolozsvár 1946) A szárazajtai 13 székely földműves lefejezése - a hozzátartozóik kényszerjelenlétében - örök figyelmeztetés a románok veszettségig fokozott vérszomjára. Végül a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megelégelte ezt az esztelen vérengzést és 1944. november 14-én a román közigazgatásnak el kellett távoznia Észak-Erdély egész területéről és orosz katonai közigazgatás tartotta fenn a rendet. A két világháború közt még hangoztatni lehetett a kisebbségi sérelmet, s a nemzetközi kisebbségi jogra és kisebbségvédelmi szerződésekre hivatkozva nemzetközi fórumok - főleg a Népszövetség - lehetett vinni a panaszokat. Nagyritkán kedvező döntést is kaptunk, amelyet a román kormányok semmibe vettek, de a panasztevők nem voltak kitéve megtorlásoknak. A még 1934-ben alakult baloldali Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) az akkori Nagyrománia vasgárdistái által terrorizált belpolitikájában nem tudott lélekzethez jutni s 1944. októberében megszűnt, helyet adva a Romániai Magyar Népi Szövetségnek, amely belépett a Demokrata Pártok Blokkjába, s ez Központi Végrehajtó Bizottságot és Központi Tanácsadó Testületet alakított, melyek a hiányzó központi hatalmat képviselték a szovjet katonai közigazgatás alatt, 1944. november 14-től 1945. március 13-igAz orosz-román fegyverszüneti szerződés 4. pontja igy szól: Erdélyt, vagy annak nagyobb részét Romániához csatolják vissza, melyet még a békeszerződés fog megerősíteni." Ez a megfogalmazás egyrészt a nagyhatalmaknak szólt, hogy Sztálin diktatórikus intézkedéseinek élét tompítsa, másrészt a románokat figyelmeztette, hogy milyen irányba kell meneteljenek, hogy Erdélyt megkapják. Már 1945. március elején Visinszkij szovjet külügyér rászorította I. Mihály királyt, hogy Gróza Pétert nevezze ki miniszterelnöknek, s igy alakult meg 1945. március 6-án a kormány, melyben minden "demokratikus" párt résztvett. Ez a kormány vette át a szovjet katonai közigazgatástól egész Erdélyt, amit Sztálin 1945. március 9- én sürgönyileg hozott Gróza tudomására. ROMÁNIA A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN Rá kell mutassak arra, hogy a Jaltai Egyezmény alapján a nyugathoz közelebb fekvő Magyarországon Sztálin
