Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
1992. október Amerikai Magyar Értesítő 27---A mosoly országa---Ha én lennék Göncz Árpád, akkor... —a sok-sok fénylő siker közepette, ocsúdva a tapsos mámorból, volnának felelőtlen pillanataim. Ágyamban forgolódván az aznapi mosolytúra jóleső fáradtságával tagjaimban, hű testőreim éberszuszogását hallgatva, el-elfogna a bizonytalanság. Ki vagyok én? Mi vagyok én? Hol vagyok én? Kérdések zsongítanak és nyugtalanítanak. Kérdések, amiket holnapra elfelejtek, amikor átvágom a szalagot, megsimogatom a buksi gyermekfejeket, előkóstolóként ténykedem a halászléfőző versenyen, darabom szereplőinek tapsolok, nyilatkozom, beszélek, vallók, kijelentek, állást foglalok, rávilágítok, biccentek, hunyorgok. Meglepődve észlelem, mintha arra igyekeznék emlékezni, hogy ki is voltam én. Mintha úgy gondolnám: ha tudom, ki voltam, talán sejdítem, hogy ki is vagyok. S ha engedve a félálom felelőtlen csapongásainak, emlékezőkészségemet acélozva, hajdani önmagámra pillantok, már nem is olyan nehéz eldöntenem, hogy az, akit az újságok címlapján látok, az a figura mennyiben a régi csöndes műfordító, s mennyiben egy közéleti maszk. Hogy arcán a mosoly mosoly-e — vagy vigyor és vicsorgás? — Beváltam-e hajdan frószövetségi funkcionáriusként? Erre gondolok. Meg néha arra, hogy akadt volna ebben az országban néhány ezer ember, aki jó eséllyel kelt volna velem versenyre, mostani állásomért, ha lett volna verseny. — Kétségeim volnának arra nézvést, hogy alkotó szellem vagyok-e. (Az irodalmi sajtó furcsa módon — noha szeretni látszik — mintha tartózkodnék művészetem folyamatos esztétikai elemzésétől, noha erre sokasodó premierjeim bőven adnának alkalmat.) Nem lenne helyesebb, ha jó befogadó kívánnék lenni? —Már szinte az álom mélyén, tudván tudnám, hogy mivel nincs politikai felelősségem (nem köszönve meg ezt még itt, álmomban sem, pártom, a Szabad Demokraták Szövetsége akkori makacsságának), nincs politikai hatalmam sem. Mi lenne, ha nem kacérkodnék mégis, hanem erkölcsi tényezőként próbálnám magam meghatározni, és e jelenben igyekeznék viselkedni, elviselvén magamat és rangomat? — Tudnám, hol a határ és mi a mérce. Nem fészkelődöm, nem tolulok a kamerák elé, kevesebbet utazom, nem álmodom magamat bélyegre, fogazottan borítékra, vágot- tan és blokkal gyűjtőknek. — Mintha azt súgná az álom, hogy alkotmányos résekben kell tanyáznom. Mintha a szemben lévő falra kiszögeznék egy nagy papírlapot saját kézírásommal, rajta az ősi római mondás: “És vajon ki őrzi az őrzőket?” Aláírnám-e, nem-e? — Emlékeznék arra, hogy kik és mikor szoktak tegeződni (egyoldalúan) a néppel. S mint nyilatkozott erről a néhai demokrata, Rejtő Jenő. (“Szervusz, nép” stb.) — A liberalizmusról nem azt gondolnám, amiről nagyra becsült tagtársaim fogalmazványaiból értesülök, a népiséget nem popu- lizmusra fordítanám a Népszava vagy a Kurír intenciói szerint, s a történelmet nem a XX. századnál kezdeném, mint ünnepelt és engem folyamatosan ünneplő barátom, az újfasiszta veszélytől olyannyira (bár talán kissé komfortosan) rettegő Konrád György művei sugalmazzák. — Nem állnék olyan közel a borús és szélfútta Duna-parton másik barátomhoz, Demszky Gáborhoz. — Ha azt olvasom barátaim fizetett (kifizetett?) hirdetésén, hogy én vagyok a demokrácia, elborult homokkal hagynám leha- nyatlani csápoló kezemet, s föltápászkodván “az önimádat heverőjéről” (Kosztolányi), s az Idegen szavak szótárát fellapozván (a dé- mosz szónál), bús sejtelmem beigazolódnék. — Ha már így-úgy, mondjuk, a Gondviselés kegyelméből (végül is minden paktum valahol a Gondviselést szolgálja) az ország első közjogi méltósága vagyok, akkor hagyom, hogy elgondolkodjam némi riadalommal azon, hogy nemcsak a ma van, hanem a jövő is. Van történelem. Mi őrzi meg emlékemet? Kapok-e szobrot majd, és hol, milyen pózban fog ábrázolni: fegyverrel, kalapácscsal, sarlóval, tollal? Leszek-e utcanév, s hol, ki helyett? — Fölmerülne bennem a felelőtlen érzület, hogy méltóságom viselésekor szakmai elődeim közül kiről vegyek példát? A némileg populista honfoglaló névrokonomról, vagy I. Habsburg Árpádról, akit Jókai volt szíves kitalálni? Mintha egy kivilágított színpadra —lelkem színpadára—szólítanám én, a drámaíró I. (Szent) Istvánt a kettős kereszttel és Dobi Istvánt a pálinkás butykossal. Kossuth és Károlyi, s — Istenem! — Loson- czi, Németh Károly. — Elmorfondíroznék azon, hogy ha én tudatosan, előre megfontolt szándékkal, fel- bújtásra vagy önként, egyedül vagy társtettesként, mindegy, megsértem az alkotmányt, nem adok-e menlevelet minden törvénysértésre és alkotmánygyalázásra? S ha éppen rám fognak hivatkozni — mit tanácsoltok akkor, barátaim? — Újranézve “Honfitársaim” kezdetű videoclipemet, bizony nem tetszenék magamnak. Meglepődve észlelném, hogy lesütött szemmel olvasok. Nem nézek a kamerába, amelynek hideg csillogása mögött pár millió szempár figyel. Féltem volna? Ha föltépem a tekintetem, bizony eléggé gyarló mondataimtól — ón írtam, vajh?... —, esetleg megakadok. Talán még el is pirulok. — Felocsúdván, mintha röstellkednék. Az ember, ha államelnök—ezt súgja valami —, nem egy izzadságszagú edzőtáborban ír hivatalos levelet a miniszterelnöknek. Az ember, ha államelnök, és tudatos alkotmánysértőként politikai döntésre vetemedik, azt nem köríti ingujjas és napszemüveges fényképeivel és bazsalygó sportlédik kórusával: “Csókoljuk, Árpi bácsi!” Tudom én, vagy legalábbis tudtam, hogy nem szakmai kérdés ez. Talán valamiféle ízlésminimumé? — Nem hagynám eluralkodni magamon azt a hajlamot, hogy olyasféle, általam is másodrendűnek ítélt ügyek, mint a rádió- és tévéelnökök kinevezése-fölmentése (“Ettől nem jut senkinek vastagabb szelet kenyér...” — olvasom demagóg magamat) ürügyén a tévé képernyőjére nyomuljak, és szózatot intézzek “Mindnyájunkhoz”. Nem tettem ezt korábban sem, amikor az ellenzéki kormány- pártiak szerint fontosabb ügyek voltak terítéken. — Megrökönyödve olvasnám, hogy makulátlan pártfogoltamról, Hankissról nem más, mint Szókratész jutott az eszébe egy Sükösd nevű szerzőnek. Ha nevezett Sükösd régebbi és igazán ki nem tárgyalt plágiumügyét (ott hever Aczél valamelyik szőnyege alatt) mint régi tagtársa feledném is, denunciáns uszítását a 168 órában — mint államfő — nemzetem és a demokrácia nevében kikérném magamnak: “Szókratész, tudjuk, fölöslegesen mondta el védőbeszédet az agórán. Utóbb halálra ítélték, és a görög bölcs kiitta a méregpoharat. Méregpohár helyett golyó és kötél és henteskampó következett a nyájas XX. században, mint ismeretes.” Mindenesetre észrevenném az egybeesést a — minden bizonnyal—liberális (ahogy mi ezt a szót értjük) Sükösd és a bolsevista Szabadságcikk írójának vélelme között, aki — szakmai emlékek? — “kivégzőosztagnak” titulálja az első szabadon választott országgyűlés egyik bizottságát. Zavarba ejtőnek érzem ilyenkor, félálomban-imetten (Arany János), hogy az ítélkezés és szóhasználat forrása nagyra becsült Haraszti Miklós barátom, aki bizottsági elnökét “vezérkihallgatóként” aposztrofálta. — Bár pillanatokra jótékony melegség öntene el, de ezt nem mutatnám, amikor azt olvasnám a Magyar Hírlap—talán kissé egyszerű észjárású, de lelkes — publicistájánál, hogy rólam és döntésemről neki egyenesen Luther Márton jut az eszébe... — Akkor és ekkor, az álom mélyen, mintha azt súgná valamelyik énem, hogy nem akarok Göncz Árpád lenni. Alexa Károly (Megjeleni a Heti Magyarország július 10-i számában)
