Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
2 Amerikai Magyar Értesítő' 1992. október AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. 0. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Telefon: (410)242-5333 Szerkeszti: Soós József. Főmunkatársak: Stirling György és Stolmár G. Ilona. Előfizetési díj 15 dollár. Nyugdíjból élőknek 13 dollár. Kanadába 16.50 doll. Tengerentúlra 17.50 doll. Légipostán 27.50 dollár A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A javítás jogát fenntartjuk. ÖTVENHATRA EMLÉKEZÜNK " 0 <► <, Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, 1 , hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett , , Ebben a hűségben hitvallásunk alapján, gondozni és véi , deni fogjuk a magyarság szellemét ^ Tamási Áron 1956 harminchatodik évfordulója nemcsak az emlékezésre ad alkalmat, hanem a lelkiismeretvizsgálatra is. Föl kel tenni a kérdést önmagunknak- megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy ébrentartsuk a forradalmi szabadságharc szellemiségét és képesek vagyunk-e még erőt meríteni abból, ahhoz a harchoz, ami előttünk áll? A nemzeti emigráció - úgy érzem - az elmúlt évtizedekben megtett mindent azért, hogy 1956 emléke ne halványodjék, ne menjen feledésbe az akkori idők üzenetének egyetlen szava se. Őriztük a pici lángot és minden évfordulós ünnepséggel azt üzentük a világnak: 56 szelleme él, a hamu alatt izzik még a parázs és ha eljön az óra, tudjuk, mit kell tennünk. Mindvégig hűek maradtunk a forradalom követeléseihez és nem szűntünk meg azokat évről- évre hangoztatni. Nem túlzók, ha azt állítom, hogy e program jegyében éltünk, az irányította napjainkat. Mert 56 programot jelentett számunkra, irányt mutató vezérlő csillagot, melyet soha szem elől nem tévesztettünk. Évfordulós ünnepségeink soha nem voltak formaságok: az emigráció valóban emlékezett - ünnepelt és gyászolt - az egymást követő októberek alkalmával és évről-évre megújította fogadalmát, hogy nem adja fel a küzdelmet, míg mindaz meg nem valósul, amiért az 56-os szabadságharcosok, a hős pesti srácok vérüket, életüket áldozták. Aztán a világpolitikai változások otthon is meghozták a fordulatot: hazánkat elhagyták a szovjet megszállók, a nép szabadon választhatott és új, demokratikus kormány került az ország élére. Szinte máról- holnapra roskadt össze az agyaglábú kolosszus és boldogságunk határtalan volt: úgy éreztük, mindent elértünk, amiért étizedeken át időnket, energiánkat áldoztuk, akkor is, amikor az reménytelennek tűnt, akkor is, amikor a kommunizmus örökkévalóságára számító kishitüektől szánakozó mosoly járt érte és kigúnyolták a számunkra szent "ötvenhatoskodást". Akkor úgy éreztük: 56 visszakapta igazi rangját és elnyeri méltó helyét a nemzet eszmevilágában. Úgy tűnt számunkra, hogy ha emberöltőnyi késéssel is és nép kálváriajárásának árán is, de győzött az 56-os forradalom és most megvalósíthatja mindazt, amit a felkelés napjaiban zászlajára írt. Úgy képzeltük, olyan új élet kezdődik a hazában ahol az 1956 tisztító napjai alatt vérben fogant program szellemében egy újra egységbe kovácsolódott társadalom fogja forradalmi összefogással építeni a jövőt. Azt a jövőt, melynek irányító csillaga továbbra is 1956 lesz, mely vezeti majd lépteinket és eligazít gondjaink között. Úgy gondoltuk, lélekben az egész magyar nép visszaszáll majd Ötvenhat tiszta forrásához, ahhoz a forradalomhoz, mely a mai változások elindítója volt és erőt merít belőle a tennivalókhoz, az országépítéshez, a nemzet felemeléséhez, a magyar élet megújításához. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lássuk: tévedtünk! Nem úgy történt, ahogy a száműzetés évei alatt álmainkban elképzeltük. A csalódás keserűségével kell látnunk, hogy - bár megtörtént a forradalom hivatalos rehabilitálása - 1956 nem kapta meg azt a helyet a széles magyar társadalom tudatában, amire szükség lenne ahhoz, hogy valóban nemzetformáló erővé váljon és betöltse irányt mutató szerepét a magyarság életében. Ötvenhat ünneplése puszta formasággá vált otthon, emléke elszürkült és egy elenyészően kis csoport, jószerivel csak a forradalom ma még élő veteránjaiból álló régi gárda őrzi szellemét, ápolja eszméit. A mai Magyarország nagyon távol került 56-tól, távolabbra, mint azt az időközben eltelt 35 év indokolttá tenné. Ötvenhat nimbusza megkopott, tisztelete merő formasággá vált. De hiszen nem is tisztelni kellene Ötvenhatot, hanem élni: szellemének jelen kellene lennie az ország hétköznapjaiban, hogy tartalmat adjon annak. S ez hiányzik a mai magyar életből: nincs amivel eggyé kovácsolódhatna a nemzet, nincs amiben egyformán higyjen mindenki, mint 1956 októberének csodálatos napjaiban. Most az újabb évfordulókor, a lelkiismeretvizsgálat órájában próbáljunk választ találni arra a kérdésre, hogy mi ennek az oka, miért van ez így? Rosszul képviseltük Ötvenhatot, nem tudtuk beleplántálni szellemét az új generációkba, az elfásult, sokat csalódott magyar nép leikébe? Meg kell találni a választ, hogy változtathassunk ezen. Mert meggyőződésem: egyedül 1956 forradalmi szellemisége alkalmas arra, hogy a közös cél érdekében egyesítse a szétesett nemzetet. Csak Ötvenhat jegyében valósulhat meg egy olyan összefogás, ami biztosíthatja a ma még nagyon bizonytalan jövőt. S hogy e cél érdekében a nemzeti emigráció mindent megtesz, ami erejétől telik, erre tegyünk most új fogadalmat forradalmi szabadságharcunk harminchatodik évfordulóján. S.Gy. ■A*-* TERJESSZE LAPUNKAT!
