Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
1992. január STIRLING GYÖRGY: AZOK A SZÉP CLEVELANDI NAPOK Évről évre, valahányszor lezárulnak a Magyar Kongresszus - közkeletű nevén Magyar Találkozó — eseményei, kiürülnek a tanácskozásoknak otthont adó clevelandi szálloda termei és kihunynak az ünnepi fények, kiki azzal a bizonytalan érzéssel indul otthona felé, hogy vajon a következő esztendőben megismétlődhetik-e ez a magyar csoda, fogunk-e újra találkozni egy év múlva? Mert az idő múlik, erőink fogyatkoznak és senki se lesz fiatalabb. Még Nádas János, mindenki szeretett János bácsija se, aki mögött már harmincegy sikeres Kongresszus megrendezése áll és aki minden évben azzal búcsúzik a hazafelé indulóktól: Na, ez volt az utolsó, többre már nem futja az erőnkből. Aztán eltelik pár hónap, megjelenik a Krónika, aminek oldalait lapozgatva, képeit nézegetve mindenkiben felelevenednek az előző találkozó kellemes emlékei, szép és hasznos pillanatai, s ettől szinte késznyerítő erővel támad fel az igény, a vágy az újabb együttlétre, a magyar kongresszusok láncolatának folytatására. És ennek az igénynek nem lehet ellenállni: Nádas János, Nádas Rózsa, Somogyi Ferenc és a clevelandi Magyar Társaság többi közreműködői, akiknek közös munkája nyomán nyílnak meg évente a Magyar Kongresszus rendezvényei, ismét nekilátnak a névsorok gépelésének, a programok összeállításának, az előadók és szereplők felkérésének. Megint beindul a gépezet, melynek összehangolt működése eredményeképp az amerikai Hálaadás napján újból megnyílnak Cleveland városában a soronkövetkező Magyar Kongresszus kapui. Mint poraiból feléledő Phönix: évről évre újrateremtődik és megismétlődik a Hazától fizikailag távol élő, de attól lélekben soha el nem távolodott magyarság életének nagy eseménye. Hogy a résztvevők erőt merítsenek abból az elkövetkezendő 12 hónapra és feltöltsék a lelkek akkumulátorait. Idén is ez történt, immár harmincegyedszer. Az áldozatos előkészítő és szervező munka ezúttal is meghozta gyümölcsét és a Kongresszus jobban sikerült, mint valaha. Igaz, minden évben ezzel az érzéssel búcsúzunk egymástól s intünk Istenhozzádot Clevelandnak, hogy ez volt mind közül a legsikerültebb találkozó. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de az alkalom varázsa mindig így érezteti velünk és ezt őszintén, tiszta szívvel hisszük is. Idén is így rögződtek belém a november végi négy nap színes, változatos eseményei: lehet, mert még friss az élmény, az előzők pedig már messze vannak - de jó az, hogy őrzi ezek emlékét is a Krónikák sora! ~, ám én mégis arra szavazok, hogy az idei Kongresszus más volt, izgalmasabb volt, mint a többi. Épp azért, amiért sokan a mindig gáncsoskodók közül kételkedtek sikerében, mondván: mi szükség van rá, amikor már otthon is szabad az élet és el lehet mondani mindent, amit eddig csak mi mondhattunk el, amiről csak mi beszélhettünk. Nos, ez csak részben állja meg a helyét: igaz, hogy ma már otthon sincsenek tabutémák, de vannak érdekek, múltban és jelenben gyökerező elkötelezettségek, hamis képzetek és a diktatúra négy évtizede alatt beléjük rögződött tévhitek, amikről ismét csak nekünk kell beszélnünk, a mi feladatunk ezekre rávilágítani. 13 Amikor még vasfüggöny emelkedett köztünk és a hazaiak között, a hangunk pusztába kiáltott szó volt, mely el se jutott azokhoz, akiknek szólt. Légüres térben beszéltünk, árnyékboxolást folytattunk. Nem, nem azt mondom, hogy szélmalomharcot, mert hogy küzdelmünk nagy volt, azt éppen a bekövetkezett fordulat bizonyítja, mely minket igazolt. De ha jött is néha válasz a hazai berkekből, az gyűlölködő fröcsögés volt, nem a párbeszéd hangja. Most az egyenrangú partneri viszony alapján állva hallatjuk szavunkat és vitatkozunk érvelünk s ha kell (ismét) harcolunk a jó ügyért, a közös célért: hazánk javáért. És indulataink - József Attilával szólva - érte vannak s nem ellene. Úgy vélem, ez tette színesebbé, elevenebbé az idei Kongresszus előadásait, üléseit, vitáit. Mert azokon részt vettek nemcsak emigránsok, hanem hazaiak is, akik más szemszögből látták a dolgokat, ami hol pezsgő vitára késztetett, hol az álláspontok közeledését, összeegyeztetését eredményezte. De akár így, akár úgy, mindéképp hasznos és termékeny megbeszélésekre vezettek, amelyekből mi is leszűrhettük a tanulságokat, de - hisszük és reméljük - az otthoniak is értenek majd és profitálnak belőlük. Ez volt - ez kellett legyen - az idei Kongresszus célja és azt hiszem, meg is felelt ennek az elvárásnak. A továbbiakban pedig az emigráns sajtóra hárul a feladat, hogy kibontsa az itt felvetett kérdéseket és ha jó talajra hullottak a Cievelandban elvetett magok, azokból kisarjadhatnak értékes gondolatok, megvalósításra érdemes tervek. De tegyük félre egy percre a "súlyos" témákat, lazítsunk egy kicsit. Mert nemcsak politizált a Kongresszus, nemcsak tanácskozott és a világot akarta megváltoztatni, de szórakozott és táncolt is... Gyönyörködött az emigrációs könyv-, képző- és iparművészeti kiállítás látnivalóiban, majd zsúfolásig megtöltötte a termet, ahol az irodalmi- és művészest szereplői adták tehetségük javát és nyújtottak művészi élményt hallgatóságuknak. Minden résztvevőt nem áll módomban felsorolni és külön-külön megdicsérni, hisz ez a pár sor nem beszámolónak készült, csak arra, hogy felvillantsa a négy zsúfolt nap egy-egy pillanatát, képeket az egymást kergető eseményekből. De a művészest szereplői közül mégis ki kell emelnem Stirlingné Tárczy Kovács Erzsébetet, aki nemcsak csillogó énekművészetével, de az est vitathatatlanul legszebb ruhájával is megérdemelten sikert aratott, s mellette zongorakísérőjét, Neszlényi Judithot és Marci Zoltán fiatal zongoraművészt, aki fantasztikus tehetség és a jövő nagy ígérete. Váratlanul "ugrott be" és kapott nagy tapsot a műsorban eredetileg nem szereplő Dévai Nagy Kamilla és partnere, Linka Ágnes, akiknek művészi nagysága mellett emberi nagyságból is kitűnőre vizsgázva, Stirlingné Tárczy Kovács Erzsébet adta át egyik fellépését, hogy az amúgy is hosszú műsor ne nyúljon még hosszabbra. Meg kell még említeni Tollas Tibor és a Budapestről érkezett Kunszabó Ferenc közreműködését, akiknek beszédei nemcsak emelték az est fényét, de szavaikkal felrázták, gondolatokat ébresztettek. Visszatérve a Kongresszus érdemi munkájára, szólni kell az elszakított trianoni területek magyarságáról tartott félnapos ankétről, ahol az előadók olyan témákat feszegettek, amiről a kormány nem beszélhet, de nekünk kötelességünk szólni róluk (ahogy eddig is tettük), mégha egyes köztünk élő Amerikai Magyar Értesítő
