Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-10-01 / 10. szám
1990. október Amerikai Magyar Értesítő “Ráncainkba beleégett aszályos élet” Egyszer csak megjelent a Nők Lapjában egy akkor még általam nem ismert név: Nikolits Árpádé. Ma is Írja Naplójegyzeteit, én pedig szorgalmasan olvasom értékes gondolatait. Azokból derült ki, nemrégiben települhetett át Erdélyből. Talán 88-ban?... Most bizonyságul egy Budapesten kiadott kötetét tartom kezemben, elme: ...üres házak mind városra mentek... A könyvnek két előszava van, s ez sok mindent elárul. Az első Anton született 1979-ben, vagyis ekkor fejezte be a munkát, a második Nagyváradon 1986-ban, amikor remélhette kiadását. A kötet csak 1989-ben és Budapesten jelent meg. Nikolits Árpád maga írja: "minden esetben az emberiességért aggódó krónikás maradok* - s ezt érzem könyvéből. Krónika ez a kötet, életek krónikája, egy falu krónikája az életeken keresztül, s egyben Erdélyé. Kritikát írni róla lehetetlen, mert a megélt életeket nem lehet kritizálni, sem megmásítani. Az élettörténeteket meghallgatni és hűen leírni, majd elolvasni lehet. Az Író meghallgatta ezeket a szomorú, tipikusan erdélyi életeket. Meghallgatta és az emberiességért érzett aggodalommal, valóban hű krónikásként leírta nekünk, hogy mind elolvassuk. Saját gondolatait csak a beszédek szüneteiben, a mesélők lélegzetvétele vagy elmélázó múltba kalandozásai közben, csak zárójelben teszi az elmondottakhoz, a leélt életekhez, az elmesélt örömekhez és (többnyire) keservekhez, küszködésekhez. Az öregek, mert többnyire már csak ők maradtak hűségesek faluhoz, házhoz, földhöz, az öregek fogynak, s közben emlékeznek, mesélnek: szebb időkről, a még rosszabbról, s a földről. A földről, ami az övék volt, de magukénak érzik most is, amikor már nem az övék, mert nekik ez az Élet. Nagybetűvel akkor is, ha az erdélyi magyar élet "aszályos* volt. Ránco- sltó, mint azt Hízó Sándor mondta, amikor egy temetésen lencsevégre kapta az lró: "A fiatalokat fényképezze, ne az ilyen morcos-rongyos öregembereket. A mi ráncainkba beleégette magát az aszályos élet. Bajúszunk megfehé- redett." Nehéz élet után nehéz öregség, az összezsugorodott faluban, Anton, amelynek krónikája ez a könyv, az elfogyó falué, - az éppígy fogyó Erdélyé -, melyben 1910-ben még 1181 volt a lakosok száma - ebből 1112 magyar -, 45-ben majd' 2000-en lakták, ma alig háromszázan. Az 9.oldal öregek kihalnak. Sok a temetés. A fiatalok menekülnek. A könyv születésekor, az életek elmondásakor még csak városokra mentek - ma már, tudjuk, távolabbra menekülnek, az anyanemzethez, s szerteszét a nagyvilágba. Minek is maradnának? A föld - sem Így, sem úgy - nem az övék? "A földet szeretni kell, mint bármilyen más mesterséget, másképp nem érdemes* - mondja egyik öreg, én meg mindezt mintha nagyapám hangján hallanám... "Hiszen nem a magáé a föld, hogy lehet ennyire szeretni?" - szalad ki az lró száján. Érthető a kérdése, ő városi ember. De, mint folytatja: "Az öreg megütközve nézett rám, láttam tekintetén az elmarasztalást..." "- Tudja, én minden évben aratás előtt elcsoszogok a búzatábláig, leszakítok egy kalászt, összedörzsölöm a markomban, s érzem, acélosak a szemek, élet van bennük, nem üszkös, a jövőt érzem bennük, a holnapot, mindegy, kié a föld, a téeszé, vagy másé. Az életet érzem. Olyankor felmelegszem." Én pedig borzongok. Borzongok, mert ez az ember is "kulák* volt, ezt az embert is megrabolták, az életet, a földet, a jövőt vették el tőle és milliónyi hasonló társától. Borzongok, mert mindezt a reményt, ezt a jövővárást, amit szavai kifejeznek, csak az öregek szavából hallom, s nem tudom, vannak-e ilyen fiatalok is, s ha igen, vannak-e elegen, ott Erdélyben, vagyunk-e elegen bárhol a világban... Mert ha nem, az öregekkel együtt elhal a remény is, elhal a holnap is, a mi Holnapunk, Erdély Holnapja. * Egy másik kötet is itt van előttem, fiatalok antológiája. Vékony kis könyv, erdélyi költők verseivel, Gyakorlótér elmen. Alcíme elgondolkoztató, s talán válasz is fenti dilemmámra: Üzenetek a Holnap városából. Beleolvasva mégsem a biztató Holnapot, inkább nagyonis a gyötrelmes MÁT olvashatjuk. Hét váradi költő erdélyi jelenét, Erdély jelenét. Pestre csempészett, "fejben átvitt* versek ezek, s ez már önmagában is jellemzi Erdélyt. •Szóródunk. Málunk. Gyérülünk. / Félő, hogy elfogyunk, miként a / gólyák, / bölények, ordasok / e mostohult vidékről." - idézi a kötet bevezetőjét Író Nikolits Árpád (aki verseket is csempészett "fejben"), s félő: ez a Holnap, ez az erdélyi magyarság sorsa. A két könyv összecseng, bár az egyiket a faluhoz, földhöz hú öregek mesélik, a másikat fiatalok, városi költők verselik, mégis mindkettő Erdély, a mi Erdélyünk, hűséges öregjeivel és menekülő fiataljaival. Ez a mi sorsunk, a leélt- elmúlóké is, a holnapiaké is. S rövid Ízelítőül és
